Nagyon határozottan úgy vélem azonban, hogy nem szabadna Kölcsey Himnuszáról – a mi Himnuszunkról, a magyar nemzet Himnuszáról – azt írni, hogy erőtlen és nyavalygó depresszió! Nem tudom, Puzsér Róbert hány nemzet himnuszát ismeri szöveggel és zeneileg egyaránt. Én elég sokat. Egyszerűen nem igaz, amit ír, hogy a világ népeinek himnuszai a nemzetek büszkeségét szólaltatják meg, a magyaroké meg a nemzet nyomorát. Ugyanis a legtöbb himnusz – Kölcseyéhez hasonlóan – a történelemből merít, a múlt dicsőségéből és csapásaiból egyaránt, s a szebb jövőbe vetett hittel, elkötelezettséggel párosul. Pontosan úgy, ahogy Kölcsey írta: „Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel!”
Ez itt a lényeg, kedves Puzsér Róbert. A költő a nemzet egészére kéri Isten áldását, s azt reméli, hogy a jövő nemzedéke majd jókedvűen, jólétben fog élni. Ez adna alapot a puzséri véleményhez, amely szerint a Himnusz Kölcsey depresszióval és önsajnálattal teli panaszkodása? Ugyanazt a verset olvassuk, ugyanazt a zenét hallgatjuk?
Nem hinném, hogy Kölcsey és Erkel bármiféle védelemre szorulna. Erős védelmet jelent a művük. S meggyőződésem, hogy ha lesz még nemzetünknek újabb kétszáz éve, akkor is a Kölcsey–Erkel-féle Himnusz lesz a nemzet himnusza. Tompa Mihály sorait idézve: „Mert a boldogságra kevés csak a jelen / A múlton épül az s az emlékezeten”.
A szerző egyetemi tanár
