Úgy gondolom, a demokrácia egyik jellemzője az, hogy a vélemény – és a véleménynyilvánítás – szabad. Ha nem gázolunk valakinek a becsületébe, ha nem állítunk a józan tudással homlokegyenest ellenkező dolgokat, akkor szabadon véleményt nyilváníthatunk. Jogunk van tehát más véleményt képviselni, mint más polgár- és honfitársaink. Ezzel a joggal szeretnék most élni.
Puzsér Róbert jegyzeteit régóta kísérem figyelemmel. Mindig figyelemmel, s többnyire egyetértéssel. Szívesen olvasom egyéni, sarkosan megfogalmazott, gyakran kifejezetten humoros és néha bizony radikális, a tűréshatárt feszegető néző- és álláspontját. De a Magyar Nemzet július 28-i számában publikált Legyen a Szózat a nemzet himnusza! című írásával nem értek egyet. Annyira nem, hogy nagyon megdöbbentem ettől az írástól.
Vannak dolgok, amikről nem szabad, és van, amiről nem célszerű vitázni. Arról a kérdésről, hogy mondjuk az egynél nagyobb számoknak a második vagy a harmadik hatványa a nagyobb, nem szabad. Mert ez nem vitakérdés, a válasz egyértelmű: a harmadik hatvány a nagyobb. Arról pedig, hogy mondjuk Petőfi vagy Arany volt a nagyobb költő, netán Gárdonyi vagy Móricz a jobb regényíró, nem célszerű, hiszen ezt a kérdést objektív tények alapján nem lehet eldönteni – mindenki az érzései (korábbi tanulmányai, érdeklődési köre, környezetének hatása stb.) alapján foglal állást. De arról, hogy hagyjuk-e meg a Himnuszt a magyarság himnuszának, vagy szerepét vegye át a Szózat, nos, erről lehet vitázni. Élek az ellenvélemény-nyilvánítás lehetőségével.
Hogy őszinte legyek, már a kérdés felvetése sem tűnt jónak számomra. Nem hinném ugyanis, hogy ennek az eldöntése lenne az egyik legfontosabb problémája a XXI. század magyarságának. A közembernek biztosan nem, de szerintem a magukat az elithez tartozónak vélők esetében sem. Nyilvánvalóan nem azonos a társaságunk – az enyém és Puzsér Róberté –, de szeretném jelezni, hogy az általam ismert irodalmárok sem ezt a kérdést teszik első helyre a megvitatandó témák sorában.
Lehet persze egyéni vélemény, hogy „a Szózat minden szempontból jobb vers, mint a Himnusz” (ki vizsgált meg minden szempontot? – kérdezném Puzsértól), de más talán épp fordítva gondolja. Én pedig úgy vélem, hogy mindkettő remekmű, így aztán teljesen felesleges sorrendiséget felállítani. Puzsér azt írja, hogy Vörösmarty költőfejedelem. Egyetértek. Kölcseyről meg azt, hogy finoman szólva is nem az a szint. Ezzel meg nem értek egyet. Nagyon nem. Ugyanis Kölcsey – az én szubjektív ítéletem szerint – egyike a legjobbaknak. Nem véletlen, hogy ő a szerzője a Himnusznak. Puzsér Erkelt sem kíméli, szerinte Erkelnek letaglózó taktusai vannak, ugyanakkor Egressy szerzeménye lendületesebb, átélhetőbb. Lehet, hogy ő így érzi, én nem. Nekem tetszik Erkel zenéje és Egressy műve is, mindkettő csodálatos, és méltó az alapjául szolgáló irodalmi alkotáshoz.
Nagyon határozottan úgy vélem azonban, hogy nem szabadna Kölcsey Himnuszáról – a mi Himnuszunkról, a magyar nemzet Himnuszáról – azt írni, hogy erőtlen és nyavalygó depresszió! Nem tudom, Puzsér Róbert hány nemzet himnuszát ismeri szöveggel és zeneileg egyaránt. Én elég sokat. Egyszerűen nem igaz, amit ír, hogy a világ népeinek himnuszai a nemzetek büszkeségét szólaltatják meg, a magyaroké meg a nemzet nyomorát. Ugyanis a legtöbb himnusz – Kölcseyéhez hasonlóan – a történelemből merít, a múlt dicsőségéből és csapásaiból egyaránt, s a szebb jövőbe vetett hittel, elkötelezettséggel párosul. Pontosan úgy, ahogy Kölcsey írta: „Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel!”
Ez itt a lényeg, kedves Puzsér Róbert. A költő a nemzet egészére kéri Isten áldását, s azt reméli, hogy a jövő nemzedéke majd jókedvűen, jólétben fog élni. Ez adna alapot a puzséri véleményhez, amely szerint a Himnusz Kölcsey depresszióval és önsajnálattal teli panaszkodása? Ugyanazt a verset olvassuk, ugyanazt a zenét hallgatjuk?
Nem hinném, hogy Kölcsey és Erkel bármiféle védelemre szorulna. Erős védelmet jelent a művük. S meggyőződésem, hogy ha lesz még nemzetünknek újabb kétszáz éve, akkor is a Kölcsey–Erkel-féle Himnusz lesz a nemzet himnusza. Tompa Mihály sorait idézve: „Mert a boldogságra kevés csak a jelen / A múlton épül az s az emlékezeten”.
A szerző egyetemi tanár
