Vasárnap délután már zárva a templomajtó. Akkortájt még az a bizonyos falusi csend is csendesebb. Bár egy ideje hétvégenként furcsa nyüzsgés veri fel az utcákat, s jellemzően nem helyi fiatalok téblábolnak a kovácsoltvas kerítés előtt.
Ilyenkor az ember először arra gondol, bizonyára kirándulók, átutazók kíváncsiskodnak, akik benéznének a templomba, esetleg a falu történelméről is hallanának néhány keresetlen szót. De nem. A fiatalok csak pusmognak egymás között, és egymásra sem nézve, a telefonjukba mélyedve közlik egymással, hogy ez a református parókia. Voltak, akik percekig nyomták a kilincset, hátha kinyílik az ajtó. Mások felfedezték, hogy a két ajtó egyike nyitva van, és csatakiáltással az ajkukon be is vonultak. Előfordult már, hogy ilyenkor némi kárörömmel arra vártam, vajon mikor szagolja ki őket a német juhász keverék, és csap élénk ugatásba, és vajon melyikük szalad majd gyorsabban? Volt, aki a kapu előtt várt, amikor megérkeztem, és udvariasan megkérdezte, bejöhet-e, majd dolga végeztével szintén udvarias köszönéssel távozott.
Aztán az egyik soros gyerekcsapat felvilágosított, hogy a Bocskai-szobor mellett márpedig pokémon van. Érte van hát a hirtelen megnőtt érdeklődés, hajcihő és kilincsnyitogatás. Az ember ilyenkor gondolkodik egy sort, mihez kezdjen a pokémonnal, melynek köszönhetően, ha a hívei számában nem is, de a templomudvar iránti érdeklődésben érezhető növekedés tapasztalható. Egyáltalán milyen álláspontra helyezkedjen ezzel az új és népszerű mobiltelefonos játékkal kapcsolatban, amely nemcsak Amerikát, de lám az ő kis faluját is egy csapásra meghódította?
Merthogy egy német egyházi portál cikkírója máris komoly missziós lehetőséget remél a rajzfilmfigura-gyűjtögető játék népszerűségétől. A gondolatmenet szerint az alkalmazás segítségével fel lehetne kelteni a lelkes lépegetők figyelmét és érdeklődését az egyházi intézményekre, templomokra és gyülekezetekre. Mégpedig úgy, hogy a résen álló lelkészek és gyülekezeti tagok megszólítanák a buzgó rajzfilmfigura-keresőket, személyes beszélgetést kezdeményezve velük Istenről, és úgy egyáltalán erről a pokémongyűjtögető világról, végül meghívnák őket egyházuk eseményeire. Oda, ahová maguktól amúgy nem térnének be. A cél érdekében a szerző fizetős pokémoncsalik elhelyezését javasolja az istentiszteletek és a bibliakörök helyszínei elé, ahol bízvást hamarosan megjelennének maguk a játékosok is.
A felvetés persze igencsak megosztja az olvasókat, az egyház tagjait. Merthogy vannak, akik az elképzelés nyomán az istentiszteleteken pokémonkereső embertömeget vizionálnak, megint mások úgy vélik, az egyház hasznosabb ötleteket is nyújthat az istenkereső fiataloknak. Sokan azonban semmi kivetnivalót nem látnak a missziós célú pokémonban, azzal érvelve, hogy a keresztyén egyház – amint azt eddigi kétezer éves történelme során tette – a jelenben is élhet és élnie is kell a kor adta lehetőségekkel, eszközökkel. Így akár a pokémonnal is.
Kérdés persze, hogy az egyházközeli pokémonozás segítene-e a lelkek megnyerésében. Lenne-e, aki egy sikeres játék után beballagna a templomba is, és akár vissza is járna oda? Erre egyik tábor hívei sem tudhatják a választ.
A szerző református lelkész, újságíró
