Műbalhé a medencében

A riporter hibázott, de ezt nemzetközi botránnyá dagasztani hisztériakeltés.

A botrány hatására megszólalt a riporter is, elmondva, nem kapott a szerkesztőktől utasítást arra, hogy nem mondhatja ki a menekült nevét. Szerinte egyfelől olyan futamról beszélünk, amelyben semmi sem dőlt el a verseny szempontjából, másfelől technikai problémákkal küszködtek, és nem látta az adás képét (ez egyébként megmagyarázza a pályabeosztás miatti tévedéseket is). Nézőként egyébként nem várom el, hogy a riporter a riói olimpia mind a 11 488 részt vevő sportolójának élettörténetével tisztában legyen, és azt el is mondja nekem, mert elsősorban a sportteljesítmények miatt kapcsolom be a készüléket. Lehet emiatt érzéketlenséggel vádolni engem, de nem szeretem az árukapcsolást – ha adrenalinra, küzdelemre vágyom, akkor ne szívfacsaró történeteket toljanak le a torkomon.

A fenti esetről eszembe jut egy másik hasonló műbalhé. 2011-ben nagy tiltakozást váltott ki, hogy a Kossuth tér felújításának részeként elmozdítják korábbi helyéről a József Attila-szobrot. Nemzetközi cirkusz, versmaraton, Facebook-csoport, minden volt, ami ilyenkor dukál. Hiába próbáltak meg mindent a tér felújítói a józan ész nevében – meglepő módon még a Népszava is arról írt, hogy a házelnök kabinetfőnöke „udvarias levélben” arra invitálta a szobor készítőjének özvegyét, hogy fáradjon be a Parlamentbe, beszélgessenek a tervekről, s nézze meg az alkotás javasolt helyszínét, az mégsem oda ment, hanem a közjegyzőhöz és a sajtóhoz.

Egyébként a József Attila-szobor – amely évtizedekig egy bokorban volt, a Dunát sem látva – most sokkal jobb helyen van. Emberek ezrei fotózkodnak vele, odaülnek mellé, és nézik, hogy úszik el a dinnyehéj.

Itt tartunk. Mindkét oldalról folyik az óbégatás a társadalom végsőkig való megosztottságáról és a szellemi kútmérgezésről, még sincs annyi józanság egyik oldalon sem, hogy kihagyjon egy kínálkozó lehetőséget. Akkor sem, ha éppen bolhából kell elefántot csinálni. Mi pedig itt ülünk, nyakig a sárban, és csak kapkodjuk a fejünket az újabb adagok elől. A balhécsinálók eközben csendben elsunnyognak, és valahogy senkinek sem jut eszébe kimondani azt a szót: bocsánat, nem volt igazam.