A HVG legutóbbi számában olvastam egy jegyzetet Női munka, jó mulatság címmel Kiss Noémi tollából. A célzás Vörösmartyra nyilvánvaló („Ez jó mulatság, férfimunka volt”), és a szerző már a címmel érzékelteti, hogy a jól elvégzett munka jelzője a „női” is lehet. Ezzel egyetértek, csak annyit fűznék hozzá, hogy a nyelv jóval konzervatívabb nálunk, és századokkal korábbi szófordulatok remek ízeket adnak stílusunknak. Hiszen nők szájából is hallottuk már, hogy „férfiasan bevallom”, és senki nem gondolt arra, hogy az őszinteségtől szakálluk nőtt. A cikkíró – jogosan – szóvá teszi, hogy köztestületekben, a parlamentben, a kormányban vagy éppen az úszószövetségben, a sportvezetésben milyen kevés a nő. Pedig a legtöbb aranyat az olimpiáról nők hozták el: ott van Hosszú Katinka és Kozák Danuta, akik „kacsintva, nyelvet öltve akasztották a nyakukba aranyérmeiket”.
Gondom a cikk bevezetőjével volt, amely úgy vágta sutba a fél magyar irodalmat, hogy csak úgy nyekkent. Kezdte Galgóczi Erzsébettel, akinél az asszonyok „kapálnak, tehenet fejnek, piacra járnak, vagy felkerülnek a fővárosba és nyomorult rákosista újságírók lesznek, nőkbe szerelmes gépírónők”, mivel nem tudnak szocialista szupernők lenni. Galgóczi azért ennél több volt. Például megírta a Vidravasat (1984), benne a koncepciós MAORT-pert, ami megjelenése idején elég nagyot szólt. De menjünk tovább, kik a nők Németh Lászlónál a cikkíró szerint: „tanyasi feleségek, akik megfojtják férjüket – öregek, betegek, vasalnak egész nap, etetik a kocát, folyton hátranéznek, mert nincs kitörés a népiesből.” Túl azon, hogy erős műveltségdeficitre vall, ha valaki nem tudja megkülönböztetni a népit a népiestől, itt azért már bajok vannak. Németh László nőalakjaiban világok fogalmazódnak meg, pontos regénypszichológiával legendás figurákat teremtett: az Iszony Kárász Nellijét, a Gyász Kurátor Zsófiját, az Irgalom Kertész Ágnesét vagy Égető Esztert. Ők mind jellemükben hordják a sorsukat, mint a görög tragédiák hősei. Kiss Noémi vagy nem olvasta ezeket a műveket, vagy nem értette meg, ha neki az a következtetése, hogy „így nem lehet a nemzeti hagyomány része a lakosság fele”. De nem jár jobban Móricz sem, akinek egész életművéből csak „a Horthy-korszak vézna árvácskáját” tudja kiemelni, aztán meglepő fordulattal egy egészen más súlycsoport kerül szóba, a leginkább gyerekkönyveiről ismert Janikovszky Éva. Utána rögtön Krúdy, akinél a nők „kívánatosak, de ágyhoz kötöttek”, Csáthnál pedig „kínpadon fekszenek”, és „minden szervük átlátszó”. Utóbbi megjegyzést értelmezni sem tudom. A lényeg, hogy magyar irodalmat olvasni ilyen kevés érzékenységgel és ilyen sok olthatatlan vággyal arra, hogy ha értelme nincs is, de valami roppant eredetit mondjunk, nem érdemes. Mellesleg Mészöly Miklós a cikkíró vélekedésével ellentétben nem a sportról írta Az atléta halálát, az tudniillik egy erősen metaforikus mű, és úgy is kellene hozzá viszonyulni.
De most már maradjunk a nagyszerű magyar irodalomnál, amelynek művelői közt szép számmal voltak nők is, például Szabó Magda, aki mintha egyenesen Kiss Noéminak címezte volna ezeket a mondatait: „aki minősít, egyben önmaga képét is felvázolja, saját igénye, ízlése, érdeklődése, érzékenysége irányát, s ha olykor nem tud átlépni a művészet ilyen vagy olyan varázskörén, nem az alkotó tehet róla.”
Ennél pontosabb szavakat aligha találhattunk volna. Úgyhogy nyugodjon meg az olvasó, a nők is, mint „a lakosság fele” (mily lelkesítő definíció ez rólunk!), a magyar irodalom úgy csodálatos, ahogy van. Ésszel és lélekkel kell olvasni, s akkor megmutatja magát.
