Nyugtalan évek

Az állam helyett csak magukra számíthatnak a nyugdíjra várók.

Manapság egyre több hír jelenik meg arról, hogy a magyar nyugdíjrendszer egy ideig még bírja, de másfél-két évtizeden belül jelentősen csökken az átlagnyugdíj nagysága. A jegybank közelmúltban megjelent tanulmánya szerint 2035-ig nem lesz gond a hazai ellátórendszerrel, de ha a múlt század hetvenes éveiben születettek elhagyják a munkaerőpiacot, gondok lehetnek. Az is szinte biztosra vehető, hogy az átlagnyugdíj nem növekszik, inkább kevesebb lesz. A legnagyobb gondban a minimálbéresek lesznek, akik egyes számítások alapján 30–45 ezer forint közötti havi ellátmányra számíthatnak, ami gyakorlatilag a közműdíjak kifizetésére sem nagyon lesz elegendő. Felelőtlenség, mert csak a gondok továbbgörgetését eredményezte, hogy a rendszerváltás óta egyetlen kormány sem merte felvállalni a nyugdíjrendszer reformját. Toldozgatás-foldozgatás történt, de a rendszer átalakítására a mai napig várni kell.

Súlyos hiba volt a magán-nyugdíjpénztári rendszer bevezetése abban a formában, ahogy történt, nem véletlen, hogy Nyugat-Európa egyetlen országában sem alkalmaztak hasonlót. A kormányok rendszeresen felhívták ugyan a figyelmet az ezredfordulót követően az öngondoskodás fontosságára, kedvezményeket is adtak a különböző módozatokat – nyugdíj-előtakarékossági számla, önkéntes nyugdíjpénztár, nyugdíjbiztosítás – választóknak, de mindez nem elegendő, hiszen az alapvető gond a demográfiai folyamatokban rejlik. Többen halnak meg, mint ahányan születnek, s így egyre kevesebb aktív dolgozónak kell eltartani mind több nyugdíjast. Erre a hazai fizetés nem nyújt megfelelő fedezetet, főleg egy olyan, a fogyasztást fetisizáló társadalomban, mint amilyenné hazánk vált az elmúlt negyedszázad alatt, a multinacionális vállalkozások erőteljes ösztönzésére. Ezt fejelte meg a bankok mohóságának tulajdonítható devizahitelezés, amely családok százezreit tette tönkre. Nekik lassan lakásuk sem lesz, nemhogy nyugdíjra rakjanak félre.

Az éppen regnáló kormányok pedig sokszor és sok mindent megígértek, amiből aztán nyugdíjügyben sem tartottak be szinte semmit. Legutóbb a második Orbán-kormány tette le a nagyesküt, hogy a nyugdíjpénztári vagyon államosítása után egyéni számlán tartják majd nyilván az évtizedek alatt befizetett összeget. Ennek egyelőre nyoma sincs, és a közeljövőben jó eséllyel nem is lesz belőle semmi.

A dolgok jelenlegi állása szerint tehát hosszabb távon a nyugdíjak csökkenésére lehet számítani, s arra, hogy az ellátórendszer egyre nagyobb hiánnyal lesz fenntartható. Ezt, miután a demográfiai fordulatra egyelőre nem lehet számítani – aminek hatása egyébként is legkorábban egy emberöltő után érződne –, legfeljebb egy erős, gyorsan fejlődő gazdaság erőforrásaiból lehetne, ha egyáltalán lehet valamivel ellensúlyozni. Ezért megbocsáthatatlan bűn, hogy a 14 milliárd dollárra rúgó Marshall-segély összegét jelentősen meghaladó uniós támogatásokat elkótyavetyélik a kormányok. Szomorú, hogy évente a magyar gazdaságba érkező és a GDP mintegy öt százalékát kitevő összeg felhasználásával jó esetben is legfeljebb két-három százalékos fejlődést képes elérni manapság az ország. Vagyis a feudális jellegű osztogatásnak betudhatóan elfolyik ez a hatalmas összeg, s esély sincs arra, hogy olyan pályára álljon az ország, amely megteremtené az alapját a nyugdíjkassza kipótlásának. Különösen szomorú, hogy amíg a világ vezető országai a jövőt jelentő tudásba fektetik pénzüket, addig nálunk nyoma sincs a korszerű oktatásnak, a kormány ezáltal jóváhagyja, hogy összeszerelő üzemmé váljon az ország.

Ilyen helyzetben valóban alapvető szerepe lehetne az öngondoskodásnak. Kérdés, hogy költenek-e erre a családok. A legtöbb elemzésből az derül ki, hogy nagyon kevesen. A Deloitte legutóbbi tanulmánya például rámutatott, a családoknak alig tizede képes félretenni. De az is kérdés, hogy bíznak-e a befektetésekben azok, akiknek egyáltalán módjuk nyílna arra, hogy gyűjtsenek öregkorukra. A jelek szerint nem, hiszen negyedszázad sem volt elegendő arra, hogy hatékony pénzügyi ellenőrző rendszert építsen ki az állam. A rendszerváltás óta szinte egyetlen esztendő sem telt el úgy, hogy valamilyen súlyos pénzügyi visszaélésre ne derült volna fény. Elég csak a Baumag, a Pilis Invest, a Duna Profit botrányaira gondolni, ahol tízezreket „szabadítottak meg” százmilliárdoktól, vagy az elmúlt néhány év nagy brókerbotrányait – Quaestor, Buda-Cash vagy a Hungária Értékpapír Zrt. – felidézni, ahol szintén hatalmas összegeket emeltek ki az óvatlan befektetők zsebéből.

Ezek után fel lehet tenni a kérdést, hogy valóban ennyire nem készül az öregkorra az átlag magyar – vagy másképpen készülnek rá? Sok család a bizonytalan pénzügyi befektetések helyett ingatlanra költi az öregkorra szánt pénzét. S ha már az államtól nem számíthat tisztességes ellátásra, annak hozamából egészíti ki csekélyke nyugdíját.