Az ókori görög városállamok idejében az olimpiai játékokat és a részt vevő sportolókat, atlétákat elképesztő tisztelet övezte. Az első verseny megrendezésére Kr. e. 776-ban került sor, és a görögök ezt az időpontot tartották időszámításuk kezdetének, ebből láthatjuk a játékok iránt érzett tiszteletüket. Még az egymás ellen viselt háborúikat is felfüggesztették a játékok idejére, az atléták, akik gyakran katonák voltak, ott hagyhatták a hadsereget az olimpia idejére, és szabad útjukat garantálták az ellenséges területen keresztül is. Az egyes versenyszámok győztese olajágból font koszorút kapott és egész Görögországban nagy tiszteletben részesült, de különösen szülővárosában, ahol gyakran pénzjutalommal ismerték el teljesítményét. Athénban például 500 drachmával, amely összeg akkoriban egy kisebb vagyonnak felelt meg. A szobrászok megörökítették, a költők megénekelték őket. Mindez nem jelentette azt, hogy az olimpián részt vevő többi atlétát ne tisztelték volna mind a játékok alatt, mind pedig utána. Soha, semmilyen körülmények között nem léptek túl egy határt, sosem befolyásolták kívülről a küzdelmet.
Ezekből a hagyományokból az újkori olimpiák nagyon sok mindent hagytak elveszni az idők során, hiszen immár nem a háborúk maradtak abba a játékok miatt, hanem az olimpia maradt el a háborúk miatt. A nagypolitika is beleszólt a világ legnagyobb sportrendezvényébe, így már rendeztek csonka olimpiákat is. Ki ne emlékezne az 1972-es müncheni terrorakcióra az olimpia idején
Rióban most szembekerültünk egy finoman szólva nemkívánatos jelenséggel, amelyről szólnunk kell. Ugyan mindent mondtak az ötkarikás játékok előtt, hogy féljünk a favelák lakóitól, a rablóbandáktól vagy a zikavírustól Sokan, sok helyen szóvá tették már, milyen gondok vannak a riói olimpiával, ám azokat a ragyogó sportteljesítmények ideig-óráig képesek eltakarni vagy legalább elhomályosítani. Amit viszont nem szabad mentegetni, az a szurkolók időnkénti szinte megmagyarázhatatlan viselkedése. Mondjuk ki: az olimpiai eszmével tökéletesen ellentétes a brazil szurkolók viselkedéskultúrája. Álmunkban sem gondoltunk arra, hogy a világ szemében eddig vendégszeretőként megismert brazil emberek cseppet sem tisztelik más nemzet sportolóit, főleg akkor, ha az ellenfelük hazai versenyző. Sajnos több példa is volt arra, hogy ha szükségét érezték, kifejezetten sportszerűtlen eszközökkel is segítették honfitársukat a győzelem felé vezető úton, ami már az eredményeket is befolyásolta.
Az olyan sportágaktól, mint a tenisz, egyszerűen idegen az ellenfél kigúnyolása, kikészítése. Ez a most zajló olimpián valósággá vált, a szurkolók elfogadhatatlan módon viselkedtek, hogy honfitársaikat, illetve kiválasztott kedvenceiket segítsék. Legjobb példa Rafael Nadal, ő megtapasztalhatta, milyen érzés abszolút sportszerűtlen légkörben pályára lépni és teniszezni. A férfi egyes negyeddöntőjében a hazaiak kedvencével, Thomaz Belluccival játszott, és már a bevonuláskor pszichikai terror alá helyezte őt a közönség, ami aztán az egész találkozóra jellemző volt. Holott a hazai kedvenc a világ egyik legsportszerűbb sportolójával vetélkedett
Nadal esetében végül győzött az igazság, és a spanyol nagy nehezen legyőzte ellenfelét. A férfiak rúdugrásának végeredményét azonban már jelentősen befolyásolta a brazil drukkerek sportszerűtlensége. Történt ugyanis, hogy egy fenomenális verseny végéhez közeledve már csak két ugró között dőlhetett el az aranyért folyó csata: a címvédő, világrekorder francia Renaud Lavillenie és a hazai Thiago Braz da Silva között. Lavillenie készülődését, koncentrálását minden módon zavarták a brazilok, a francia nem bírta idegileg a szurkolók sportszerűtlenségét; előbb lefelé fordított hüvelykujjal reagált az egészre, majd a verseny végén az 1936-os, náci Németországban rendezett olimpia közönségéhez hasonlította a riói publikumot, magát az akkori játékok színes bőrű csillagával, Jesse Owensszel állította párhuzamba.
Elég döbbenetes, hogy idáig jutottunk el e nemes játékokkal kapcsolatban, vagyis hogy egy sportoló keserűségében a hitleri Németországgal vonjon párhuzamot a ma történései miatt. Ilyenkor érez az ember hihetetlen vágyódást arra, hogy bárcsak visszahozhatná az ókori játékok szellemét, ha csak erre a pár napra is, ami a riói olimpiából még hátravan. Hogy mindenki érezze: számít a másik, a küzdők nem pedig nem ellenségek, hanem egymást tisztelő ellenfelek. És nincs, mert nem lehet szükség arra, hogy bárki bevessen nemtelen eszközöket a győzelemért. Mert Olümpiában valóban a legjobbak nyertek, lélektani hadviselés nem volt, csak a teljesítmény számított.
Reménykedjünk abban, hogy a hátralévő időben felülkerekedik a sportszerűség, pályán és nézőtéren egyaránt, s az határozza meg a riói olimpia légkörét.
