Tűréshatáron innen és túl

Az ellenfél tisztelete íratlan szabály a szurkolóknak, főleg egy olimpián.

Az olyan sportágaktól, mint a tenisz, egyszerűen idegen az ellenfél kigúnyolása, kikészítése. Ez a most zajló olimpián valósággá vált, a szurkolók elfogadhatatlan módon viselkedtek, hogy honfitársaikat, illetve kiválasztott kedvenceiket segítsék. Legjobb példa Rafael Nadal, ő megtapasztalhatta, milyen érzés abszolút sportszerűtlen légkörben pályára lépni és teniszezni. A férfi egyes negyeddöntőjében a hazaiak kedvencével, Thomaz Belluccival játszott, és már a bevonuláskor pszichikai terror alá helyezte őt a közönség, ami aztán az egész találkozóra jellemző volt. Holott a hazai kedvenc a világ egyik legsportszerűbb sportolójával vetélkedett

Nadal esetében végül győzött az igazság, és a spanyol nagy nehezen legyőzte ellenfelét. A férfiak rúdugrásának végeredményét azonban már jelentősen befolyásolta a brazil drukkerek sportszerűtlensége. Történt ugyanis, hogy egy fenomenális verseny végéhez közeledve már csak két ugró között dőlhetett el az aranyért folyó csata: a címvédő, világrekorder francia Renaud Lavillenie és a hazai Thiago Braz da Silva között. Lavillenie készülődését, koncentrálását minden módon zavarták a brazilok, a francia nem bírta idegileg a szurkolók sportszerűtlenségét; előbb lefelé fordított hüvelykujjal reagált az egészre, majd a verseny végén az 1936-os, náci Németországban rendezett olimpia közönségéhez hasonlította a riói publikumot, magát az akkori játékok színes bőrű csillagával, Jesse Owensszel állította párhuzamba.

Elég döbbenetes, hogy idáig jutottunk el e nemes játékokkal kapcsolatban, vagyis hogy egy sportoló keserűségében a hitleri Németországgal vonjon párhuzamot a ma történései miatt. Ilyenkor érez az ember hihetetlen vágyódást arra, hogy bárcsak visszahozhatná az ókori játékok szellemét, ha csak erre a pár napra is, ami a riói olimpiából még hátravan. Hogy mindenki érezze: számít a másik, a küzdők nem pedig nem ellenségek, hanem egymást tisztelő ellenfelek. És nincs, mert nem lehet szükség arra, hogy bárki bevessen nemtelen eszközöket a győzelemért. Mert Olümpiában valóban a legjobbak nyertek, lélektani hadviselés nem volt, csak a teljesítmény számított.

Reménykedjünk abban, hogy a hátralévő időben felülkerekedik a sportszerűség, pályán és nézőtéren egyaránt, s az határozza meg a riói olimpia légkörét.