Ifjúkoromban, egy forró nyári napon Siófok városában toporogtam, s azon töprengtem, hogy hol tölthetném el viszonylag komfortosan az alkonyatig kihúzandó hosszú órákat. A vizet és a napsütést már akkor is utáltam, még egy kis szolid sörözgetésre sem volt pénzem, így a konszolidáltnak mondható tevékenységek nem jöhettek számításba. Ideális megoldásnak tűnt viszont, hogy egy templom hűvösében olvasgatok egy kicsit, az még hasznomra is lehet – gondoltam. Beültem hát az Úr hajlékába (akkoriban még nyitva voltak napközben a templomok), elővettem állandó útitársamat, poggyászom nélkülözhetetlen darabját, az Újszövetségi Szentírást, és buzgó művelődésbe kezdtem. Ám kontemplációm nem tartott sokáig, mert a sekrestyésnek feltűnt, hogy a hátsó sorban valami torzonborz alak ücsörög, odajött hozzám, és a hely szelleméhez igazán méltatlan indulattal felszólított, hogy szedjem a sátorfámat, mert ez nem könyvtár. Én szelíden mutattam neki olvasmányom címlapját, de az sem hatotta meg, addigra eldöntötte már, hogy kiveri a templomból az idegeneket, miként Jézus tette a kufárokkal, s öntudatosan kijelentette, hogy őt nem érdekli, mit olvasok, azonnal takarodjak onnan.
Eszembe jutott a hajdani sekrestyés, vajon találkozott-e a hírrel, miszerint Németország minden protestáns templomában hamarosan elérhető lesz az ingyenes wifiszolgáltatás. Neki még a Biblia-olvasás is meghaladta az ingerküszöbét, hiszen nem a liturgia alatt, a szertartásrendben előírtak szerint történt. Az ő világában a szentmisén kívül imádkozni járnak az emberek a templomba, a legrosszabb esetben is bámészkodni, de ezek kiszámítható tevékenységek, nem úgy, mint az előre nem tudható időtartamú olvasás. Mit szólna szegény sekrestyésünk ahhoz, ha bármikor, bárki internetezhetne a templomban, ami nemcsak olvasást jelentene, hanem üzengetést, filmnézést, akár játszadozást is. Most lehetne (nem túl) okos közhelyeket citálni, mint hogy a haladásnak nem lehet gátat vetni, vagy hogy az egyházaknak lépést kell tartaniuk a fejlődéssel, még azon az áron is, hogy sok hívük nem képes, nem is akarja feldolgozni az új jelenségeket, de csak kerülgetnénk a lényeget. Amikor a fent leírt történet megesett, a hetvenes évek elején, a gitáros zene – amit felületes általánosítással és többnyire tévesen csak beatmisének neveztek – befogadása volt az egyházi modernizáció kardinális gondja. A kezdeti erős ellenállás ellenére néhány éven belül teljesen megszokottá vált, hogy a hagyományos egyházi énekek helyett újonnan szerzett dalok csendültek fel, gitárkísérettel. A műfajban születtek kiváló alkotások és táncdalfesztivál ihlette borzalmak is, ám hogy mi módon hatottak a fiatalok templomjáró hajlandóságára, arról semmi bizonyosat nem tudunk.
Természetes, hogy az internethasználat az egyházakban is teret nyer, felesleges lenne tiltakozni vagy harcolni ellene. A német protestáns egyházak – a híradásokból nem derül ki egyértelműen, hogy az evangélikusok vagy a reformátusok, netán mindkettő – a Berlin/Brandenburg régió 220 templomában napokon belül, majd hamarosan mind a háromezer egyházközségben lesz ingyenes wifihotspot, vagy ahogy a programban stílszerűen nevezik, Godspot. Bárki bármikor rácsatlakozhat a hálózatra a templomon belül vagy az épület közelében. Az egyházkerület informatikai menedzsere, Fabian Kraetschmer szerint az emberek nem lettek kevésbé spirituálisak, mint régebben, de a kommunikáció felületei megváltoztak, egyre nagyobb a hangsúly az online felületeken és közösségeken. A németországi protestáns egyházak a Godspot segítségével biztonságos, ismerős és megbízható otthont szeretnének nyújtani a digitális világban a templomi közösségeknek. A német protestáns egyházak a reformáció 500. évfordulója előtt is tisztelegnek, amikor az internetes kommunikációs forradalom idején elindítják ezt a programot. Nincs ebben kifogásolnivaló, ám amikor olyan megállapításokkal találkozunk, mint: „a hosszú szertartások alatti unalom nemsokára a múlté lesz” (The Local), akkor egyetértésünk óvatos kétkedésbe vált. Ugyanis ha a hívek az istentisztelet alatt vagy helyett fognak internetezni, akkor baj van. Kétségtelen, hogy az internet kitűnő segítőeszköze lehet az evangélium hirdetésének, de nem helyettesítheti, nem pótolhatja az örömhírt. Nyilván előállítható az interneten valami virtuális istentisztelet, keresztelő, esküvő, bármi más, amely szórakoztatóbb, mint a hagyományos szertartások, de lecserélni őket nem kellene. A templomokban eddig is megvolt a liturgikus eseményeken túli közösségi rendezvények tere. Rendeznek templomokban mulatságokat és lakomákat is, ezek sem idegenek a jézusi közösségektől. De az emberek elsősorban elcsendesedni, elmélyülni, magukba szállni, megtisztulni, kérni és hálát adni, Isten előtt fejet hajtani és Őt dicsőíteni, egyszóval: imádkozni járnak a templomba. Ehhez nincs szükség internetre.
