Ifjúkoromban, egy forró nyári napon Siófok városában toporogtam, s azon töprengtem, hogy hol tölthetném el viszonylag komfortosan az alkonyatig kihúzandó hosszú órákat. A vizet és a napsütést már akkor is utáltam, még egy kis szolid sörözgetésre sem volt pénzem, így a konszolidáltnak mondható tevékenységek nem jöhettek számításba. Ideális megoldásnak tűnt viszont, hogy egy templom hűvösében olvasgatok egy kicsit, az még hasznomra is lehet – gondoltam. Beültem hát az Úr hajlékába (akkoriban még nyitva voltak napközben a templomok), elővettem állandó útitársamat, poggyászom nélkülözhetetlen darabját, az Újszövetségi Szentírást, és buzgó művelődésbe kezdtem. Ám kontemplációm nem tartott sokáig, mert a sekrestyésnek feltűnt, hogy a hátsó sorban valami torzonborz alak ücsörög, odajött hozzám, és a hely szelleméhez igazán méltatlan indulattal felszólított, hogy szedjem a sátorfámat, mert ez nem könyvtár. Én szelíden mutattam neki olvasmányom címlapját, de az sem hatotta meg, addigra eldöntötte már, hogy kiveri a templomból az idegeneket, miként Jézus tette a kufárokkal, s öntudatosan kijelentette, hogy őt nem érdekli, mit olvasok, azonnal takarodjak onnan.
Eszembe jutott a hajdani sekrestyés, vajon találkozott-e a hírrel, miszerint Németország minden protestáns templomában hamarosan elérhető lesz az ingyenes wifiszolgáltatás. Neki még a Biblia-olvasás is meghaladta az ingerküszöbét, hiszen nem a liturgia alatt, a szertartásrendben előírtak szerint történt. Az ő világában a szentmisén kívül imádkozni járnak az emberek a templomba, a legrosszabb esetben is bámészkodni, de ezek kiszámítható tevékenységek, nem úgy, mint az előre nem tudható időtartamú olvasás. Mit szólna szegény sekrestyésünk ahhoz, ha bármikor, bárki internetezhetne a templomban, ami nemcsak olvasást jelentene, hanem üzengetést, filmnézést, akár játszadozást is. Most lehetne (nem túl) okos közhelyeket citálni, mint hogy a haladásnak nem lehet gátat vetni, vagy hogy az egyházaknak lépést kell tartaniuk a fejlődéssel, még azon az áron is, hogy sok hívük nem képes, nem is akarja feldolgozni az új jelenségeket, de csak kerülgetnénk a lényeget. Amikor a fent leírt történet megesett, a hetvenes évek elején, a gitáros zene – amit felületes általánosítással és többnyire tévesen csak beatmisének neveztek – befogadása volt az egyházi modernizáció kardinális gondja. A kezdeti erős ellenállás ellenére néhány éven belül teljesen megszokottá vált, hogy a hagyományos egyházi énekek helyett újonnan szerzett dalok csendültek fel, gitárkísérettel. A műfajban születtek kiváló alkotások és táncdalfesztivál ihlette borzalmak is, ám hogy mi módon hatottak a fiatalok templomjáró hajlandóságára, arról semmi bizonyosat nem tudunk.















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!