A baloldal esete Paks II-vel és az uniós üzletpolitikával

Nemcsak Oroszország, de a Nyugat érdekei is megelőzik a magyar emberek érdekeit.

Jávor Benedek, a Párbeszéd Magyarországért (PM) európai parlamenti képviselője az alábbiakat írta 2015. november 11-i közleményében: az Európai Bizottság „elkötelezett a magyar adófizetők pénzének megóvása mellett, nem hagyja, hogy »a kormány egy Oroszországgal titokban lemutyizott beruházásba öntse bele« ezeket az összegeket”. A Demokratikus Koalíció (DK) még a nyár végén is a következő címmel adott ki közleményt: „Az Európai Bizottság szerint gigabüntetést is kaphat Magyarország Paks II. miatt”. Szeptember közepén aztán a következőket olvashattuk a Népszabadságban: „Ha a Paks II. beruházásról szóló tárgyalások az eddigihez hasonló, konstruktív légkörben folytatódnak a magyar kormány és az Európai Bizottság között, hamarosan találhatunk a fejlesztésre EU-jogba illeszthető megoldást – nyilatkozta Maros Sefcovic, az Európai Bizottság energiaunióért felelős alelnöke. [ ] Ez azt jelenti, hogy a korábbi feltételezésekkel ellentétben a magyar kabinetnek nem kell versenytárgyalást meghirdetnie a paksi atomerőmű bővítésére.”

A Paks II. uniós blokkolására szocializált ellenzéki szavazók tanácstalanul állhatnak az események előtt, hiszen pártjaik arra tanítják őket, hogy hiába próbálkozik az Orbán-rezsim, az Európai Unió úgysem hagyja majd. Médiatörvény, választási rendszer, Mészáros Lőrinc és az uniós pénzek, rezsicsökkentés, különadók, Paks II. – és sorolhatnánk napestig azokat a példákat, amelyek esetében az ellenzéki politikus alulbecsüli a rezsim unióval szembeni ütközéseinek korrekciós jellegét, és tekintet nélkül az EU (értékként is felfogható) jogpozitivizmusára és technokratizmusára, negligálja a valós uniós eljárásokat, az uniós jogot. Így pedig az azoknak való megfelelés lehetségességét, és azt követően az uniós jóváhagyás lehetőségét. A magyarországi baloldali-liberális politikus – tisztelet a kivételnek – egy olyan Európai Unió képét vetíti fel az antiorbánizmus vásznára, amely nemcsak őrködik a liberális demokrácia felett, de az attól elforduló országot vissza is tudja kényszeríteni arra az útra, amelyet például Magyarország 2010-ben elhagyott. Az unió lesz, ami majd kikényszeríti, hogy az Alkotmánybírósággal ne történjen ez meg az, az OLAF lesz, ami majd leállítja Tiborcz Istvánt, hogy ne kerüljön rá a száz leggazdagabb magyar listájára, az EU lesz az, ami majd megakadályozza, hogy oroszok valósítsák meg Paks II-t. Ahogyan ma az a helyzet, hogy Paks esetében fennáll annak lehetősége, hogy mellőzzék az uniós közbeszerzési eljárást, úgy más esetekben az OLAF is csak vizsgál, vizsgál, aztán nem úgy vagy nem azt talál, ahogyan és amivel az ellenzéki politikusok hozzá fordulnak. Ehelyütt is megmutatkozik, hogy az Európai Unió e téren egyre inkább a jogpozitivizmusától érthetően elmozdulni nem tudó eljárásokon alapszik, ami viszont a gazdasági érvényesülések megakadályozásának kevéssé tud akadálya lenni.

Paks esetében a Jávor Benedek által a napokban nyilvánosságra hozott bizottsági levél afelől is „megnyugtatta” a magyar és uniós állampolgárokat, hogy a beruházás egy részére nem a Roszatom szerződik, hanem a kormány az uniós közbeszerzési eljárás alapján jár el. S ettől kezdve a beruházás megéri már az oroszokon túl például francia vagy német cégeknek is. Szemben a kormánypárti Magyar Idők múlt szombati lapszámában a témában megjelent cikk címadásával, nem (csak) a „magyar érv” győzte meg Brüsszelt, hanem az üzleti lehetőségek is. Jávor azt írja blogjában: „Most azonban a tender elmaradása miatti kötelezettségszegési eljárást folytató belső piaci főigazgatóságtól kapott levél arra is rávilágít, hogy ebben az eljárásban is egy szimpla hazugságra kívánják alapozni a két fél közötti alkut.” Ahogy ő, úgy az érintett uniós döntéshozók is tisztában lehetnek ezzel, ennek ellenére hagyhatják jóvá a projektet – az ugyanis megfelelhet az uniós jognak. Nem ismertetve Jávor teljes levelét, már látni az alagút végén az újabb kötelezettségszegési eljárás kezdeményezését, annak esetleges élesítése esetén pedig a magyar kormány uniós jogharmonizációs lépéseit, amelynek árát nem az oroszok, de nem is az érintett „nyugatiak”, hanem a magyar állampolgárok fizetik meg.

Merthogy a jelek szerint sohasem volt cél az, hogy a paksi atomerőmű bővítésében nagyobb arányban vegyenek részt magyar vállalkozások. A kezdetektől nyilvánvaló volt, hogy az Európai Unió akkor hagyja jóvá a nyilvánvalóan állami támogatással, a szakma által elfogadott gazdaságossági számítások nélkül készülő beruházást, ha az erre szánt összeg egy (jelentős) részéből német, francia, esetleg amerikai cégek is részesülnek. Magyarország gigantikus orosz hitelt vesz fel azért, hogy abból 10–30 százalékot nyugati cégeknek adjon, és ezekből az adott országok is részesüljenek – tulajdonosként vagy az adóbevételeken keresztül. Magyarország orosz hitelből teremt munkahelyeket Nyugaton, támogatja az ottani növekedést, mindezt pedig egy olyan beruházással, amely generációkra adósítja el a magyar társadalmat.

A DK 2016. augusztus 30-i közleménye erről természetesen hangosan hallgat – persze a száz százalék antiorbánizmus és az Európai Egyesült Államok pártja miért is bontaná ki az igazság minden részletét: „A DK szerint a generációkat eladósító, átláthatatlan és korrupciógyanús paksi bővítés kizárólag az orosz hitelezőnek, a fejlesztést végző orosz cégnek és a majdani fideszes alvállalkozóknak érné meg. A DK szerint szégyen, hogy a magyar emberek érdekeit ismét Brüsszelben képviselik az Oroszországgal titokban üzletelő Orbán-kormánnyal szemben.” Mint a fentiekből is látszik, nemcsak Oroszország, de a Nyugat érdekei is megelőzik a magyar emberek érdekeit.

Uniós felső szinteken is olvassák azokat a független szakértői jelentéseket, amelyek szerint a beruházás nem fog megtérülni, és a várhatóan komoly veszteségeket az adófizetőkre lehet – illetve kell – majd terhelni. Azt várhatóan az uniós szakértők is megállapítják, hogy piaci alapon a bővítés nem valósulhatna meg, azt pedig csak remélhetjük, hogy egyszer kiderül: mennyit „ártott” volna egy nemzetközi tender, amit – ha valóban a legjobb ajánlatot adták – egyébként is az oroszok nyertek volna meg. Veszteséges működés, drága, a piacon csak termelési ár alatt eladható áram, több ezer milliárd forint költség – ráadásul az sem érthető, hova a nagy sietség. A nemzetközi energiapiac átalakulása, a technológia fejlődése mind abba az irányba mutatnak, hogy akár csak néhány év múlva is megalapozottabb döntést lehetne (lehetett volna) hozni. Természetesen a bővítés körül már most forintmilliárdokban mérhető költségek merülnek fel, vagyis a „jól helyezkedő” hazai vállalkozások – főként kormányközeli szereplőkhöz köthetően – az első kapavágásig is vagyonokat kereshetnek a projekten. Valódi verseny nélkül.

Nyugat-Európának és cégeinek pedig teljesen mindegy, hogy Magyarország, pontosabban az itteni adófizetők belevágnak-e az óriási veszteségek finanszírozásába. Ők köszönik, száz- és ezermilliárd forintban mérhető megrendelések fejében akár nyilvánvalóan zsákutcát jelentő projektet is jóváhagynak.

Egyet kell érteni Lázár Jánossal, ez valóban az évszázad üzlete lehet. Csak nem a magyar állampolgároknak.

A szerző politikai elemző