A kurdok vére

Európa nem veszítheti el az Iszlám Állam ellen harcoló fontos szövetségesét.

Óriási felelőtlenség a bátorítás, ha nincs mögötte biztos fedezet. Mi, magyarok már többször is megtapasztalhattuk ezt, méghozzá a saját bőrünkön: legutóbb az 1956-os forradalom napjaiban, amikor az Amerika Hangja és a Szabad Európa Rádió felkelésre és kitartásra buzdította a szabadságharcosokat, miközben a nyugati hatalmak már pontosan tudták, hogy nem fognak beavatkozni. Sokan éppen az ilyen felelőtlen biztatás miatt hullatták vérüket a pesti utcákon, hiszen abban reménykedtek, közel már a segítség – de ez sosem jött el.

Aki ma a kurdok sorsát figyeli a Közel-Keleten, hasonló érzése lehet, mint egykoron azoknak, akik a becsapott magyarok sorsát szemlélték. Egy újabb bizonytalan fedezetű bátorítás körvonalazódik ugyanis előttünk, aminek az észak-szíriai, azaz a rodzsavai és az iraki kurdok láthatják kárát. Ami az előbbieket illeti, ők máris ízelítőt kaptak abból, meddig terjed a Nyugat jóindulata. Két éve az egész világ otthon, a televízióból nézhette végig a kurdok kitartó küzdelmét az ostromló dzsihadisták ellen, melyhez a harcosok az Amerika által vezetett nemzetközi koalíciótól légi támogatást is kaptak. Kobani hősei megállították a terrorkalifátus előrenyomulását, majd ebben az évben a kurdok által dominált Szíriai Demokratikus Erők kötelékében átlépték az Eufráteszt, hogy olyan területeket szabadítsanak fel, amelyeknek a többségét már a szunnita arabok adják. Tették mindezt abban a reményben, hogy összekapcsolhatják a szíriai kantonjaikat, melyekből egy föderatív egységet építenének.

A nagyhatalmak jól tudták, milyen terveik vannak a szíriai kurdoknak, mégis segítették a Manbidzs visszavételéért folytatott harcukat. Most már egy arab többségű városért esett el több száz kurd harcos, akiknek a szeme előtt az Észak-szíriai Föderáció – Rodzsava lebegett. Mégis, amikor néhány hete a törökök bevonultak Szíriába azzal a céllal, hogy a határait megtisztítsák a dzsihadistáktól és a kurd Népvédelmi Egységektől, Joe Biden amerikai alelnök egyszerűen bejelentette, hogy a kurdok elvesztik Washington támogatását, ha nem vonulnak vissza az Eufrátesztől keletre fekvő területekre. Sőt, amikor egy újságíró az amerikai külügyminisztérium szóvivőjének szegezte azt a kérdést, mit mondana azoknak a kurdoknak, akik most úgy érzik, hogy az Egyesült Államok magukra hagyta őket, ő azt válaszolta: vitatná, hogy a kurdok ezt éreznék, ugyanis Washington mindig világosan beszélt a támogatásról. Miután pedig megdicsérte a kurd harcosokat, még hozzátette: most inkább a közös ellenségre, a Daesre, vagyis az Iszlám Államra kellene összpontosítani. A kurdok tudtára adták tehát, hogy inkább Rakkára, vagyis a szélsőséges dzsihadisták szíriai fellegvárának visszafoglalására koncentráljanak – vagyis ismét a kurdokkal végeztetnék el a piszkos munkát úgy, hogy Amerika nem támogatja a kurdok föderációs terveit.

Ugyan az iraki kurdok helyzete alapvetően különbözik szíriai társaikétól – a kurdisztáni regionális kormány már most is autonómiát élvez Irakon belül –, politikai szempontból meglehetősen hasonlóan alakulnak az események. Az erbili kormányzat még ebben az évben függetlenségi népszavazást tervez, ezt azonban a kurdok legfőbb szövetségese, Washington és Berlin ellenzi. Mindezzel párhuzamosan abban bíznak, hogy a dzsihadisták iraki fellegvárának – az ismét csak szunnita arab többségű Moszulnak – a visszavételét ha nem is közvetlenül, de közvetve segíteni fogják az iraki kurd harcosok, a pesmergák. Akárhogy is zajlik majd a dzsihadisták erődjének bevétele, annyi bizonyos: ismét kurd harcosok eshetnek el, amiért cserébe valószínűleg semmit nem kapnak majd.

De nem csupán a kurdok sorsa miatt elszomorító a helyzet a Közel-Keleten. Napjainkra mindenkinek világossá vált, hogy az ottani állapotok nem korlátozódnak a régióra, ellenkezőleg, a szélsőséges dzsihadisták kirajzottak Európába is, ahol terrortámadásokat hajtanak végre a békés európai polgárok ellen. Végképp itt lenne hát az ideje tudomásul venni: a kurd harcosok ma nemcsak a függetlenségükért, hanem a mi biztonságunkért is küzdenek, amikor a dzsihadistákkal harcolnak. Ez pedig kötelességeket róna a nyugati országokra is, mindenekelőtt Irakban, ahol semmibe sem kerülne, hogy közvetítsenek Bagdad és Erbil között, hogy konszenzusos megoldásra jussanak az ország jövőjéről és a vitatott területek hovatartozásáról.

Szíriában is bőven lenne még tennivaló: ott már az is eredmény lenne, ha a kurdok szerepvállalásáért cserébe a nyugati országok legalább az ő emberi jogi helyzetüket felkarolnák. Ma, amikor a kurdok egyre többször csalódnak nyugati partnereikben, Európának el kell gondolkodnia azon, mivel járhat, ha elveszíti a kurdokat, eme fontos szövetségeseit.