Sokan foglalkoztak már azzal, milyen veszélyeket rejtenek magukban a közösségi oldalak. Egyrészt túlságosan is kitárulkozhatunk a külvilág felé: olyan információk juthatnak el rólunk és családunkról vadidegenekhez, amelyeket egyáltalán nem szerencsés kiadni. Aztán ott van a névvel vagy inkább név nélkül kommentelők, véleményalkotók hada, akik a való életben sosem vennék a bátorságot ahhoz, hogy bárkinek a szemébe mondjanak bármit. Itt viszont kiadhatják magukból a kis lelkükben megbúvó óriást is, aztán büszkén nyugtázhatják, lám-lám, ezt is meg merem tenni.
Van, akit ezek a kommentek érdekelnek, bántják a lelkét, és az igazáért akár bele is áll egy vitába, aminek egyébként semmi értelme, mert a véleménytenger hullámai úgyis összecsapnak a feje felett. Érvek, indokok ebben a helyzetben mit sem érnek, a „tökös gyerek vagyok” stílust sajnos nem lehet legyőzni. És ami ennél is veszélyesebb, hogy a fiatalok, akik előszeretettel lógnak a közösségi oldalakon, ezt látva azt fogják majd példaképnek tekinteni, aki jópofán vagy durván, de osztja az észt. Ilyenek akarnak majd lenni az életben, ezt követik majd az iskolában, az utcán és a családban is.
Többek között ezért is fontos, hogy azok az emberek, akik ismertségük okán példaként szolgálhatnak, miként viszonyulnak a közösségi médiához. Tudniillik az ő szavuk, az ő arcuk alatt olvasható bejegyzések sokkal nagyobb figyelmet váltanak ki, mint egyik-másik mezei Facebook-használóé. Ezért szerencsés, ha egy sportoló közösségi oldalát profi stáb kezeli – és nem szurkolók vagy rajongók –, akik képzettségüknél fogva fel tudják mérni annak hatását és erejét. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy maga az érintett ne legyen hatással a bejegyzésekre, hiszen ha valami nem egyezik az ízlésével, értékítéletével, azt igenis le kell vetetnie a saját oldaláról, hiszen sok esetben ez inkább visszaüthet rá.
Legutóbb két, a saját sportágában nagyon tehetséges, nemzetközi szinten eredményes sportoló is belefutott a közösségi oldalak fent említett csapdájába. A korosztályos Grand Slam-tornákat nyerő, majd a felnőttek között évekig csak elveszett tehetségként számon tartott Fucsovics Márton pályafutása egyik legnagyobb sikerét érte el nemrég, hiszen 14 sikertelen próbálkozás után végre felkerült a US Open főtáblájára. Közösségi oldalának kezelője úgy érezte, eljött az idő: ha csak egy bejegyzés erejéig is, de végre törleszthet mindenkinek, aki az évek során szóvá merte tenni, hogy a nyíregyházi teniszező eltékozolja a tehetségét. „Aztán jöttek a csesztetések. Hogy nem él sportemberhez méltóan. Nem erről volt szó. Ember akart lenni, mint minden fiatal, bulizni egy kicsit, ha arra van szüksége. Hol vagytok, kolumnisták, akik akkor leírtátok őt?”
Az efféle stílusbravúrokkal teli bejegyzés abba a szereptévesztésbe is beleesett, hogy a kilencedik olimpiai aranynak titulálta a főtáblára kerülést – igaz, ez a kitétel a kommentek hatására utólag lekerült az oldalról. Magát a bejegyzést azonban Fucsovics azóta sem vetette le onnan. Remélem, nem azért, mert egyetért a leírtakkal. Mert az még az elvesztegetett éveknél is komolyabb gond lenne
De ugyanúgy érthetetlen a vb- és Eb-bronzérmes birkózó, Veréb István kirohanása a saját közösségi oldalán, amikor is sikertelen olimpiai szereplése után utólag a bírókra fogja a kiesését – odakint még magát okolta, mert kikapott egy nevesincs venezuelai birkózótól –, majd nekiment a sportág vezetőinek, felhánytorgatva olyan dolgokat, amelyekről Rio előtt nem beszélt. Ezzel ugyanis véletlenül sem azt segíti elő, hogy a gyerekek a birkózást válasszák, ha sportolni akarnak.
A leírt szavaknak erejük van: tömegeket képesek befolyásolni. A sportolók esetében sem mindegy tehát, mire használják őket.
