Ez év őszére az Iszlám Állam mind Irak és Szíria, mind pedig Líbia területén az összeomlás küszöbére került. Az iraki és szíriai frontokon a szélsőséges dzsihadisták vereségei stratégiailag is visszafordíthatatlan helyzetet idéztek elő, ugyanis megszűnt a korábban kívülről, elsősorban Törökországból érkező hadianyag- és emberutánpótlás lehetősége. A szétszabdalt, egymással egyre kevésbé kapcsolatban álló, még az Iszlám Állam által hellyel-közzel ellenőrzött területek nem teszik lehetővé a csapatok szabad mozgását, az átcsoportosítást. A térképen jól látható, hogy mindössze két nagyobb, egybefüggő zóna van a kezükben, jelesül a szíriai Rakka és az iraki Moszul környéke. De ezek elfoglalása is inkább a támadókon, mint a védőkön múlik. A harc a végkifejlethez közeledik, amelybe immáron a török hadsereg is belépett. A török–szír határ mentén végrehajtott szárazföldi támadás ugyanakkor nem is annyira az Iszlám Állam elleni koalíció egyeztetett hadműveleteként, hanem inkább a háború utáni helyzetre való török felkészülésként értelmezhető. A török akció biztosítja a határokat, védi a szíriai török kisebbséget, valamint igyekszik megakadályozni a kurdok által ellenőrzött területek egyesítését.
Líbiában az Egyesült Államok által támogatott erők kiszorították az Iszlám Állam fegyvereseit Szirt (Szurt) tengerparti városból. A kalifátus ezáltal elvesztette egyik legfőbb és legígéretesebb, terjeszkedésre igencsak alkalmas bázisát, ahonnan a Földközi-tengeren át Olaszországba vezető embercsempész-útvonalakat is ellenőrzése alatt tudta tartani. Ezek az események a szervezet közeli bukását vetítik előre. A Hadzsi Bakr, az iraki légelhárítás titkosszolgálatának egykori ezredese által az iraki Bász párt mintájára megszervezett kalifátus szervezete gyakorlatilag megsemmisült, és területei elvesztésével egyidejűleg tűnőben van az az illúzió, amely oly sok hasznot hozott az elmúlt években, miszerint a kalifátus a világ elégedetlen, gyökértelen, társadalmi beilleszkedésre képtelen igazhitűinek gyűjtőhelyévé válhat, ily módon adva célt és értelmet a legtöbb esetben kilátástalannak tűnő életüknek. Abu Bakr al-Bagdadi, az Iszlám Állam kalifája – megválasztása előtt egyébként kevéssé ismert, jámbor szamarrai hitszónok, akit Hadzsi Bakr javasolt kalifának – nem fogja végső rohamra vezetni fekete lobogós seregeit sem a gyűlölt síiták, sem Róma ellen. A korábban oly hatékony kommunikációs gépezet is szinte teljesen elhallgatott.
A szervezet vége azonban nem jelenti a béke automatikus megjelenését sem Irakban, sem Szíriában. Mindkét országban kérlelhetetlen vallásháború folyik. Irakban az Iszlám Állam ellen hatékonyan fellépő síita milíciák a visszafoglalt területeken gátlástalanul gyilkolják a szunnita polgári lakosságot, és ezt a síita irányítás alatt álló iraki hadsereg tétlenül szemléli. Szíriában az Iszlám Állam meggyengült, most már csak egy az egymással harcoló csoportok közül. Az ország lassan elnéptelenedik, felperzselt pusztasággá válik. Senki nem tudja, hogy valójában ki nyeri meg a szír polgárháborút, ha egyáltalán lehet majd itt győztesről beszélni.
Győztesek azonban vannak, elsősorban Oroszország. A 2015. októberi katonai beavatkozás óta drámai módon növekedett a régióban az orosz befolyás, amely igencsak konkrét módon mutatkozik meg. Orosz harci repülőgépek iráni támaszpontokról szállnak fel, amelyeket orosz SZ–300-as légvédelmi rendszerek védenek. Orosz atomerőművek épülnek Iránban, Jordániában, Egyiptomban és Törökországban. Az iráni és az egyiptomi hadsereg dollármilliárdokért vásárol orosz fegyverrendszereket. Erdogan török elnök pedig jobbnak látta bocsánatot kérni a lelőtt orosz vadászgép ügyében, az orosz–török viszony villámgyors normalizálását erősítendő. Megkockáztatható a kijelentés, hogy a Közel-Keleten Oroszország pozíciói talán soha nem voltak ennyire erősek – jórészt az Egyesült Államok rovására. Ez az Eisenhower-doktrína kudarcát jelenti. A doktrína szerint az Egyesült Államok számára a Közel-Kelet kiemelten fontos térség. Az volt – eddig. Obama elnöknek különösen az Irakkal kapcsolatos politikája sokak szerint leértékelte a régió fontosságát, amit az itt leírtak is alátámasztanak.
A kurd nép előtt történelmi esély nyílik. Mint az Iszlám Állam elleni harc fő teherviselői, a kurdok benyújthatják a számlát, amelynek formája egy önálló kurd állam kikiáltása is lehet, vélhetőleg először iraki területen. Egy ilyen lépés azonnali török intervenciót vonhat maga után. Kérdés, mit szól mindehhez Oroszország és az Egyesült Államok. Mérsékeltebb alternatíva lehet a már meglévő autonómia a bagdadi központi kormány rovására történő erősítése. De nem biztos, hogy ez a kurdok számára elegendő.
A legnagyobb vesztes Irak és Szíria. Előbbi három részre szakadt: iráni, kurd, a középső rész pedig különböző szunnita törzsek ellenőrzése alatt van. Korábbi határain belül a központi hatalom visszaállítása lehetetlen. Szíriát pedig a harcoló felek gyakorlatilag a földig rombolják, az ország érdekszférákra hullik. Aszad elnököt ugyan nem sikerült megbuktatni, de eredeti hatalmának helyreállítása is illúzió.
Az Irakban és Szíriában közvetlenül érdekelt Törökország, Irán, Izrael, valamint az Egyesült Államok és Oroszország csakis és kizárólag közösen, a régió többi országával együttműködve kellene hogy kidolgozzon valamilyen elfogadható rendezési tervet. Amennyiben ez sikerül, egyúttal hosszú távon megoldódna a migránskérdés, legalábbis e helyütt. Ha ilyen együttműködés nem jön létre, új háborúk lángolnak fel, tovább folytatódik a vallási és etnikai alapon zajló népirtás, és folytatódik a térségből a migránsok millióinak áradása Európa felé. Ne legyenek illúzióink: egy török–kurd háború kitörése esetén az EU és Törökország közötti migránsegyezmény azonnal hatályát veszti.
Egy mondás szerint az emberiség csak akkor képes együttműködni, ha már minden egyéb lehetőséget kimerített. A Közel-Kelet vizsgált régiójára mindez nagymértékben illik. Kérdés, hogy a résztvevők is így látják-e a helyzetet, vagy inkább folytatják az öldöklést. Geopolitikai nyelven szólva, az Egyesült Államok részéről évek óta zajló súlypontáthelyezés és az ezáltal keletkezett vákuum elsődleges következménye a fennálló helyzet. Ezt a vákuumot kívánja most Oroszország és részben Törökország betölteni, békésen vagy fegyveres erő alkalmazásával. Ha továbbra is a fegyverek beszélnek, a fő vesztes az iraki, szír és kurd nép mellett Európa lesz.
A szerző közgazdász
