David Cameron: az örökség kérdőjelei

Könnyen lehet, hogy őt is egyetlen ügy alapján fogja megítélni az utókor.

Az utókor ítéletét sohasem lehet előre pontosan kiszámítani, de pillanatnyilag úgy néz ki, hogy a politikai visszavonulását, parlamenti mandátumának visszaadását bejelentő David Cameron pályafutásának értékelése nem lesz túlságosan pozítív. Minden bizonnyal munkáspárti elődje, Tony Blair sorsában fog osztozni annyiban, hogy egyetlen „ügy” alapján ítélik majd meg. Az utóbbi értékelésére, akármit tett is pártja érdekében, az iraki háborúban játszott dicstelen szerepe nyomja rá a bélyegét, az előbbiére pedig a Nagy-Britanniát az unióból kiléptető népszavazás. Minden egyéb könnyen feledésbe merül.

Sokan azt is Cameron szemére hányják, hogy megszegte a lemondása után tett nyilvános ígéretét, miszerint egyszerű képviselőként tovább fogja segíteni Theresa May munkáját. A londoni sajtóban érthető módon merült fel, hogy Cameron és utódja között éles szakítás történt, s egyre jobban kirajzolódik, hogy az új miniszterelnök mind több kérdésben határolódik el elődjétől, olyan benyomást keltve, mintha egy győztes választás nyomán alakított volna kormányt. A konzervatív The Spectator cikkírója szerint May, aki magát „a többség, nem pedig a privilegizált kisebbség” képviselőjének tartja, tudatosan az arisztokrata származású, Etonben és Oxfordban tanult Cameron antitézisévé kíván válni. Nem légből kapott feltételezés tehát, hogy már meg is kezdődött Cameron örökségének a lebontása.

De milyen örökséget hagyott hátra? Erre a kérdésre nem könnyű válaszolni, hiszen míg például thatcherizmusról joggal beszélhetünk, ő nem teremtett semmilyen „izmust”. Mégsem lenne méltányos, ha hatéves kormányfői tevékenységét kizárólag a június 23-i népszavazás eredménye alapján ítélnénk meg – a történésznek ennél többet kell számon tartania, a sikereket és a kudarcokat egyaránt regisztrálva. Visszatekintve először is talán azt érdemes kiemelni, hogy az 1997-től egészen 2010-ig kormányzó Munkáspárton az ellenzékbe szorult toryk sokáig nem találtak fogást, és csak az elnöki tisztséget 2005-ben elnyerő Cameronnak sikerült pártja arculatát és üzenetét megújítania. Elődeinek nem volt válasza a Tony Blair által beindított modernizációs programra. Neki igen: abból indult ki, hogy a XXI. század első évtizedében hazáját immár nem a gazdasági, hanem a társadalmi hanyatlás, a társadalom „széttörése” fenyegeti – ennek ellenszereként az „együttérző konzervativizmust” (compassionate conservatism) ajánlotta. „Olyan radikális szociális reformer akarok lenni, mint amilyen radikális reformer Mrs. Thatcher volt a gazdaságban” – e szavakkal foglalta össze válaszát arra a kérdésre, hogy miért érdemes a konzervatívokra szavazni 2010 májusában. Sok honfitársát meg is tudta győzni erről, hiszen pártja nyerte a legtöbb voksot, bár ekkor még rákényszerült a liberális demokratákkal kötendő koalícióra. 2015-ben aztán, a közvélemény-kutatók előrejelzéseit megcáfolva, olyan mandátumtöbbséget szerzett a választáson, hogy szükségtelenné vált a koalíciós kormányzás folytatása.

Tény ugyanakkor, hogy Cameron nem sokat tudott megvalósítani nagyszabású társadalompolitikai elképzeléseiből. Ebben minden bizonnyal lényeges szerepe volt a 2008-ban kirobbant súlyos pénzügyi válságnak, de annak is, hogy gazdaságpolitikája valójában csak árnyalatokban tért el a Thatcher által kidolgozott, majd Tony Blair által is jórészt átvett neoliberális irányvonaltól. Vezetésével Nagy-Britannia sikeresen leküzdötte a válságot, de a társadalomnak ezért nagy árat kellett fizetnie. May ígérete, miszerint a hátrányos helyzetűek felemelését prioritásnak fogja tekinteni, a cameroni örökség közvetett bírálataként is értelmezhető. De ha – jóindulatú olvasatban – a folytatás szándékát látjuk is benne, a hatéves ciklus eredményei akkor sem olyanok, hogy Cameront az „egy nemzetben” gondolkozó szociális konzervativizmus nagyjai közé emeljék. Azok a próbálkozásai viszont mindenképp értékelendők, amelyek a konzervatív gondolkodás megújítására, a thatcheri örökség gazdaság-központúságával való szakításra és a szociális felelősség vállalására irányultak. Vernon Bogdanor alkotmányjogász, Cameron oxfordi professzora szerint igyekezett „jó hangulatot” teremteni az országban – ez sem utolsó szempont.

Világszerte tapasztalható, hogy a XXI. század első negyedében mindennél fontosabbá válnak az identitás kérdései – ezek Cameron számára is nagyobb kihívásnak bizonyultak a gazdasági ügyeknél. A Skócia függetlenségéről 2014 szeptemberében tartott népszavazás arról szólt, hogy a brit identitás összeegyeztethető-e a skóttal, ő pedig nem kis kockázatot vállalt azzal, hogy készséggel hozzájárult a kiírásához. A sikerben, az ország egyben maradásában a személyes kiállása is kétségtelenül benne volt.

Az egynemű párok házasságának megszavaztatása, amely jobboldali berkekben igen éles kritikát váltott ki, politikai világképének liberális jellegét tükrözte. Markánsan konzervatív álláspontot foglalt el viszont a multikulturalizmus és a bevándorlás ügyében. Határozottan elutasította a Munkáspárt által felkarolt multikulturalizmust, amely arra bátorította a bevándorlókat, hogy ne is törekedjenek integrálódni a brit társadalomba, akár még angolul se tanuljanak meg. Jó néhány alkalommal hangsúlyozta, hogy „jobban integrált országot kell teremteni”, elkerülendő a befelé forduló, egymástól elzárt, gettószerű párhuzamos társadalmak létrejöttét.

Európa kapcsán ugyancsak az identitás dilemmájával viaskodott Cameron, azzal a kérdéssel szembesülve, vajon összefér-e a brit és az európai identitás. A brit konzervatívok e tekintetben hagyományosan erősen szkeptikusak, és ő is ezt a felfogást osztotta: már kormányra kerülése előtt is úgy foglalt állást a vele készült nagy sikerű (magyarul is megjelent) interjúkötetben, hogy „az integráció túl messzire ment, mégpedig a rossz irányba”. Az euroszkepticizmusnak azonban létezik keményebb és puhább változata, és Cameron valójában sohasem tartozott azok közé, akik az unió elhagyását pártolták. A brit nemzeti érdekek képviseletéhez viszont ragaszkodott, s már 2011-ben elfogadtatta az úgynevezett szuverenitási törvényt, amely egyértelműen leszögezte: az unió javára történő bármilyen újabb hatalomátruházásra csak népszavazást követően kerülhet sor. A nemzetállamok Európájának híveként az unióban nem célt, hanem eszközt látott.

2013 januárjában jelentette be, hogy amennyiben a toryk megnyerik a következő választást, referendumot írat ki az uniós tagságról. Kétségtelen, hogy e – számára végzetesnek bizonyuló – lépés hátterében pártpolitikai okok húzódtak meg, saját pártja egyben tartásának és a vetélytárs Brit Függetlenségi Párt (UKIP) háttérbe szorításának a szándéka. Ezzel pedig olyan hatalmas kockázatot vállalt, amely súrolta – sokak szerint túl is lépte – a felelős politizálás határait. Igaz, hozzátette: előbb tárgyalni fog a tagországokkal az unió alapos átalakításáról, s ha ez sikerül, maga is a bent maradás mellett fog kampányolni, méghozzá „szívvel-lélekkel”. Az igényelt reformok között különös hangsúllyal szerepelt az, hogy a szigetország – a szociális juttatások megvonásával – korlátozhassa az EU-ból érkezők bevándorlását. Bár ez ellentétben áll az unió alapelveivel, 2016 februárjában ezt is sikerült kivívnia, akárcsak azt, hogy hazáját mentsék fel az „egyre szorosabb unió” követelménye alól. Úgy tűnt, minden a tervei szerint alakul, ám nem így történt: saját pártját és a választók gondolkodását egyaránt rosszul mérte fel. A referendum olyan mély érzelmi és társadalmi törésvonalakat hozott felszínre, amelyekkel nem számolt.

Sok miniszterelnök törekszik rá, hogy maradandó nyomot hagyjon maga után, alakítva a történelmet. Ez csak keveseknek adatik meg – Cameronnak azonban akaratán kívül sikerült. A történelem végső ítéletét a brexit kimenetele fogja meghatározni. Ha beigazolódnak azok a komor jóslatok, amelyeket a tagság megőrzésének hívei fogalmaztak meg, akkor ez igencsak negatív lesz. Ha viszont – utódja, May szavaival – a britek mégis sikert tudnak kovácsolni a kilépésből, másként fog szólni az ítélet.

A szerző történész, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója