David Cameron: az örökség kérdőjelei

Könnyen lehet, hogy őt is egyetlen ügy alapján fogja megítélni az utókor.

Tény ugyanakkor, hogy Cameron nem sokat tudott megvalósítani nagyszabású társadalompolitikai elképzeléseiből. Ebben minden bizonnyal lényeges szerepe volt a 2008-ban kirobbant súlyos pénzügyi válságnak, de annak is, hogy gazdaságpolitikája valójában csak árnyalatokban tért el a Thatcher által kidolgozott, majd Tony Blair által is jórészt átvett neoliberális irányvonaltól. Vezetésével Nagy-Britannia sikeresen leküzdötte a válságot, de a társadalomnak ezért nagy árat kellett fizetnie. May ígérete, miszerint a hátrányos helyzetűek felemelését prioritásnak fogja tekinteni, a cameroni örökség közvetett bírálataként is értelmezhető. De ha – jóindulatú olvasatban – a folytatás szándékát látjuk is benne, a hatéves ciklus eredményei akkor sem olyanok, hogy Cameront az „egy nemzetben” gondolkozó szociális konzervativizmus nagyjai közé emeljék. Azok a próbálkozásai viszont mindenképp értékelendők, amelyek a konzervatív gondolkodás megújítására, a thatcheri örökség gazdaság-központúságával való szakításra és a szociális felelősség vállalására irányultak. Vernon Bogdanor alkotmányjogász, Cameron oxfordi professzora szerint igyekezett „jó hangulatot” teremteni az országban – ez sem utolsó szempont.

Világszerte tapasztalható, hogy a XXI. század első negyedében mindennél fontosabbá válnak az identitás kérdései – ezek Cameron számára is nagyobb kihívásnak bizonyultak a gazdasági ügyeknél. A Skócia függetlenségéről 2014 szeptemberében tartott népszavazás arról szólt, hogy a brit identitás összeegyeztethető-e a skóttal, ő pedig nem kis kockázatot vállalt azzal, hogy készséggel hozzájárult a kiírásához. A sikerben, az ország egyben maradásában a személyes kiállása is kétségtelenül benne volt.

Az egynemű párok házasságának megszavaztatása, amely jobboldali berkekben igen éles kritikát váltott ki, politikai világképének liberális jellegét tükrözte. Markánsan konzervatív álláspontot foglalt el viszont a multikulturalizmus és a bevándorlás ügyében. Határozottan elutasította a Munkáspárt által felkarolt multikulturalizmust, amely arra bátorította a bevándorlókat, hogy ne is törekedjenek integrálódni a brit társadalomba, akár még angolul se tanuljanak meg. Jó néhány alkalommal hangsúlyozta, hogy „jobban integrált országot kell teremteni”, elkerülendő a befelé forduló, egymástól elzárt, gettószerű párhuzamos társadalmak létrejöttét.

Európa kapcsán ugyancsak az identitás dilemmájával viaskodott Cameron, azzal a kérdéssel szembesülve, vajon összefér-e a brit és az európai identitás. A brit konzervatívok e tekintetben hagyományosan erősen szkeptikusak, és ő is ezt a felfogást osztotta: már kormányra kerülése előtt is úgy foglalt állást a vele készült nagy sikerű (magyarul is megjelent) interjúkötetben, hogy „az integráció túl messzire ment, mégpedig a rossz irányba”. Az euroszkepticizmusnak azonban létezik keményebb és puhább változata, és Cameron valójában sohasem tartozott azok közé, akik az unió elhagyását pártolták. A brit nemzeti érdekek képviseletéhez viszont ragaszkodott, s már 2011-ben elfogadtatta az úgynevezett szuverenitási törvényt, amely egyértelműen leszögezte: az unió javára történő bármilyen újabb hatalomátruházásra csak népszavazást követően kerülhet sor. A nemzetállamok Európájának híveként az unióban nem célt, hanem eszközt látott.

2013 januárjában jelentette be, hogy amennyiben a toryk megnyerik a következő választást, referendumot írat ki az uniós tagságról. Kétségtelen, hogy e – számára végzetesnek bizonyuló – lépés hátterében pártpolitikai okok húzódtak meg, saját pártja egyben tartásának és a vetélytárs Brit Függetlenségi Párt (UKIP) háttérbe szorításának a szándéka. Ezzel pedig olyan hatalmas kockázatot vállalt, amely súrolta – sokak szerint túl is lépte – a felelős politizálás határait. Igaz, hozzátette: előbb tárgyalni fog a tagországokkal az unió alapos átalakításáról, s ha ez sikerül, maga is a bent maradás mellett fog kampányolni, méghozzá „szívvel-lélekkel”. Az igényelt reformok között különös hangsúllyal szerepelt az, hogy a szigetország – a szociális juttatások megvonásával – korlátozhassa az EU-ból érkezők bevándorlását. Bár ez ellentétben áll az unió alapelveivel, 2016 februárjában ezt is sikerült kivívnia, akárcsak azt, hogy hazáját mentsék fel az „egyre szorosabb unió” követelménye alól. Úgy tűnt, minden a tervei szerint alakul, ám nem így történt: saját pártját és a választók gondolkodását egyaránt rosszul mérte fel. A referendum olyan mély érzelmi és társadalmi törésvonalakat hozott felszínre, amelyekkel nem számolt.

Sok miniszterelnök törekszik rá, hogy maradandó nyomot hagyjon maga után, alakítva a történelmet. Ez csak keveseknek adatik meg – Cameronnak azonban akaratán kívül sikerült. A történelem végső ítéletét a brexit kimenetele fogja meghatározni. Ha beigazolódnak azok a komor jóslatok, amelyeket a tagság megőrzésének hívei fogalmaztak meg, akkor ez igencsak negatív lesz. Ha viszont – utódja, May szavaival – a britek mégis sikert tudnak kovácsolni a kilépésből, másként fog szólni az ítélet.

A szerző történész, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója