Csoóri Sándor ahhoz a népnemzeti vonulathoz tartozott, amelyről furcsamód éppen a szabad Magyarországon több élc volt a köztudatban, mint respektus vagy bölcsesség. Költészetét esztétikailag, közéletiségét politikailag értékelni egyszerűnek tűnhet, de nem az. A kettő ugyanis Petőfi korában szétszálazhatatlan volt, azóta viszont szakadozik ez a szál. A híres Illyés Gyula-i hasonlat arról, hogy az írónak adott esetben vállalnia kell a vízügyi hivatal feladatait is, a késő Kádár-korban a Hitel folyóirat megjelenésének kiharcolását jelentette. Csoóri hasonló feladatnak érezhette eszmetársaival az MDF megalakítását, amelynél alapító tag volt. A magyar költészetben mély tradíció a költők politikai szerepvállalása. Ám kis túlzással azt mondhatjuk, hogy az ebben való meghasonlás is tradicionális, Aranytól József Attiláig hozhatnánk példákat. Csoóri is mandátumos költő volt, azok közé tartozott, akik életútjukkal, költői pályájukkal és közéleti vállalásaikkal együtt bizonyították, hogy a Kádár-rendszer lebontása kulturális értelemben legalább olyan fontos, mint a politikai. De a két szerep egy pragmatikus korban csakis belső konfliktusokkal tudott egymáshoz illeszkedni. Csoóri közéletisége a 90-es években politikai reflexiókká változott, verseit viszont a tökéletlen illeszkedés miatt eluralta egy stilizált meghasonlás.
Pedig fiatal korában, híres szociográfiájának (Tudósítások a toronyból) megírása idején a maga félellenzékiségében (többet a korai Kádár-kor aligha engedett) meglepően jól tájékozódott a politikai térben. Még későbbi tevékenysége is ebbe a jól körülhatárolt pozícióba eresztette gyökereit. Az MDF hatalomra jutásával azonban mindez értelemszerűen megváltozott, hiszen az uralkodásban a poézis mindig kevesebb, mint a küzdésben. S míg Csoóri körül a régi küzdőtársak pozíciókért harcoltak vagy maradtak ellenzékiségben, amelynek törvényeit már ismerték, ő egyre többször keltette azt a benyomást, hogy visszamenekülne a költészet világába – de kétszer ő sem léphetett ugyanabba a versfolyamba.
Befolyásolni akarta a társadalom kulturális organizmusának eleven működését. Nem tudott beletörődni, hogy akkor ültük meg a lovat utoljára, amikor hátrafelé nyilaztunk. Ugyanakkor végtelenül fegyelmezett ember volt, erről tanúskodtak felszólalásai a 80-as évekbeli írószövetségi választmányi üléseken. Sosem vesztette el a fejét, noha mindig szenvedélyes volt. Bársonyos hangjában szelíd követeléssel megszólalásai csöndet és figyelmet generáltak. Tisztelték őt. Az olvasók, a pályatársak és a politikusok is.
A 80-as években nem ő egyedül küzdött a Hitelért, voltak ebben társai, és korántsem csak a népnemzeti oldalról. Illyés Gyula halála után különösképpen érezhető volt, hogy Csoóri közmegbízásra, küldetéstudattal egyre inkább be tud tölteni egy megüresedett helyet, közömbösíteni egy fájó hiányt. Rendszeresen föltette kérdéseit a Ceausescu-diktatúrában kínlódó erdélyi magyarság sorsával vagy épp a folyóirat-alapítás politikai akadályozásával, a politikai cenzúra megszüntetésével, a kritikai szabadsággal kapcsolatban. Ha volt az illyési szellemi hagyatéknak elsőrendű örököse, az ő volt: Csoóri Sándor.
Életének utolsó évtizedeiben egyre kevésbé igényelte a nyilvánosságot, visszahúzódott a magánéletbe. Öt-hat éve még lapunknak is adott esszéket, de versei egyre ritkábban jelentek meg. Sebeket szerzett, talán többet is, mint a kádárizmusban, arcán, gesztusaiban rezignáltság jelent meg, ami amúgy sem állt tőle távol, mint azt a Nomád napló bevezető mondatai tanúsítják: „Mihelyt megtanulnék élni, lemondanék az irodalomról. Meggyűlölném a fehér papírlapokat, melyek mint meszesgödör a halottat, naponta elnyelnek, testestül-lelkestül. Olvasni se olvasnék semmit, mert nem volna szükségem mások megszépített emlékezetére.”
Nem költőnek való volt az, ami egy-két ellene viselt sajtóhadjáratban érte, még ha abban az ominózus cikkében ő maga is túlzott. Mindez nem változtat azon, hogy halálával jelentős költőt, szívünkhöz és értelmünkhöz egyként szólni tudó kiváló esszéistát veszítettünk el.
