Befolyásolni akarta a társadalom kulturális organizmusának eleven működését. Nem tudott beletörődni, hogy akkor ültük meg a lovat utoljára, amikor hátrafelé nyilaztunk. Ugyanakkor végtelenül fegyelmezett ember volt, erről tanúskodtak felszólalásai a 80-as évekbeli írószövetségi választmányi üléseken. Sosem vesztette el a fejét, noha mindig szenvedélyes volt. Bársonyos hangjában szelíd követeléssel megszólalásai csöndet és figyelmet generáltak. Tisztelték őt. Az olvasók, a pályatársak és a politikusok is.
A 80-as években nem ő egyedül küzdött a Hitelért, voltak ebben társai, és korántsem csak a népnemzeti oldalról. Illyés Gyula halála után különösképpen érezhető volt, hogy Csoóri közmegbízásra, küldetéstudattal egyre inkább be tud tölteni egy megüresedett helyet, közömbösíteni egy fájó hiányt. Rendszeresen föltette kérdéseit a Ceausescu-diktatúrában kínlódó erdélyi magyarság sorsával vagy épp a folyóirat-alapítás politikai akadályozásával, a politikai cenzúra megszüntetésével, a kritikai szabadsággal kapcsolatban. Ha volt az illyési szellemi hagyatéknak elsőrendű örököse, az ő volt: Csoóri Sándor.
Életének utolsó évtizedeiben egyre kevésbé igényelte a nyilvánosságot, visszahúzódott a magánéletbe. Öt-hat éve még lapunknak is adott esszéket, de versei egyre ritkábban jelentek meg. Sebeket szerzett, talán többet is, mint a kádárizmusban, arcán, gesztusaiban rezignáltság jelent meg, ami amúgy sem állt tőle távol, mint azt a Nomád napló bevezető mondatai tanúsítják: „Mihelyt megtanulnék élni, lemondanék az irodalomról. Meggyűlölném a fehér papírlapokat, melyek mint meszesgödör a halottat, naponta elnyelnek, testestül-lelkestül. Olvasni se olvasnék semmit, mert nem volna szükségem mások megszépített emlékezetére.”
Nem költőnek való volt az, ami egy-két ellene viselt sajtóhadjáratban érte, még ha abban az ominózus cikkében ő maga is túlzott. Mindez nem változtat azon, hogy halálával jelentős költőt, szívünkhöz és értelmünkhöz egyként szólni tudó kiváló esszéistát veszítettünk el.
