Először Rejtő Jenő jutott eszembe: a Radzeer és a Balmoral nevű elveszett, majd megkerült cirkálók, Freddy bátyám, aki mindig kavarja, és a Rozsdás, aki aggódik a frakkja miatt. Meg a kísértethajó, amelynek ha megjelenik elmosódott, lámpátlan árnya, akkor nagy vihar lesz, és ezt minden felvilágosodott matróz jól tudja. Aztán megint csak Rejtő, de már közeledve Dél-Korea partjaihoz. A két évvel ezelőtti mogyoróbotrány ugyanis, amelynek hatására megrázkódott az ázsiai ország (a röhögéstől), szintén a 20. század magyar zsenijének tollára kívánkozott volna.
Történt ugyanis, hogy Heather Cho (Cso Hjunah), aki alelnökként dolgozott a Korean Air légitársaságnál – amelynek történetesen az édesapja, Cso Jangho volt az elnöke –, némi ordítozást követően visszafordíttatta az érdekeltségükbe tartozó repülőgépet a New York-i JFK repülőtér kifutójáról. Az ok meglehetősen prózai volt: a gépen utazó alelnök mogyoróra vágyott, amit meg is kapott a légiutas-kísérőtől, ám nem tányéron, hanem zacskóban, és ezt nem tudta feldolgozni. A gépen tartózkodó kétszázötven utas kivárta, míg Cho letessékeli a szarvashibát elkövető sztyuvit a fedélzetről, majd mintha mi sem történt volna, az utazás folytatódott. A légitársaság vezetősége arra hivatkozva próbálta menteni a menthetetlent, hogy az alelnök feladatai közé tartozik a megfelelő szintű kiszolgálás biztosítása, tehát a hiszti tulajdonképpeni célja a kiszolgálás minőségének javítása volt. Chót végül így is kénytelen volt kirúgni az apukája, de az eset rávilágított arra, mekkora a hatalmuk egyes családoknak az országban.
Ezzel el is érkeztünk a jelenbe: ahhoz a hírhez, amely szerint egy flottányi luxustermékekkel megpakolt szellemhajó bolyong a tengereken napok óta, és a rakomány a kutyának sem kell. Első hallásra ez szinte hihetetlennek tűnik, pedig csak a globalizmus logikus következménye. A szövevényes történet egy dél-koreai csőddel kezdődött, hogy aztán a globális probléma szokás szerint azonnal leszivárogjon lokális szintre, hiszen még a legedzettebb matrózok sem képesek megenni az okostévéket, a mosógépeket vagy a Hugo Boss öltönyöket, ha elfogy a hajón az élelmiszer.
A szikár tények a következők. A Hanjinnál, a világ egyik legnagyobb teherhajózási cégénél egyszer csak arra ébredtek, hogy elfogyott a pénzük, a kikötők pedig bekeményítettek, és addig nem hajlandók fogadni a mintegy 14 milliárd dollárnyi árut tartalmazó konténereket, amíg ki nem derül, ki fizeti a kikötés és a kipakolás költségeit. Ez eddig világos. A vállalat csődje mögül azonban kikandikál még néhány apróság, köztük egy kissé lesoványodott kistigris. A dél-koreai nagyvállalati rendszer hatékonyságába vetett bizalom megrendülése mellett akad még további ok az aggodalomra, mivel a sokkoló bedőlés hátterében ott áll az is, hogy a világkereskedelem már nem nő abban az ütemben, ahogy azt a növekedésfetisiszták elvárnák. A baj sosem jön jókor, de a szállítási és kereskedelmi üzletágban ilyentájt végképp nem. A szeptember ugyanis a csúcsra járatás időszaka: a gazdasági szereplők kissé elérzékenyülve már a karácsonyra gondolnak, konkrétabban az istenadta fogyasztók várható rohamára.
A csőd hatására a dél-koreai gazdasági csoda ikonikus helyszínén, a puszani kikötőben alábbhagyott a nyüzsgés. Alapesetben itt megy át a konténerforgalom hetven százaléka, de jelenleg leginkább nem megy sehová, tekintve, hogy a Hanjinnek nem áll módjában az áruk hajóztatása. Ezzel mintegy tizenegyezer munkás megélhetése került veszélybe, és sanszos, hogy eldől a dominó. Így aztán elképzelhető, hogy a globalizmus beteg és mohó logikája mentén úgy jár a világ, mint a Lehmann tesók esetében, amikor a sor végén azok mentek a levesbe, akiknek a legkevesebb közük volt az egész köztörvényes disznósághoz.
Mert a globalista, multinacionális, nagyvállalati horrorkapitalizmus erről szól. A Föld kizsákmányolásáról, a már régóta fenntarthatatlan fejlődés erőltetéséről (fenntartható fejlődés meg nincs, le kellene már erről csavarodni, prédikátorai utcahosszal kullognak az események után két túlhalászott fajtákból végigzabált konferencia között), az extraprofit tömegmészárlásokkal tarkított hajszolásáról és végső soron a posztmodern rabszolgatartásról. Az ellene való határozott fellépés pedig egyelőre kimerül néhány, az ébredező kevesek által generált lokális utcai harcban. Az ideális fogyasztóvá züllesztett tömegember csak akkor eszmél majd, amikor elsötétül az lcd kijelző. Akkor viszont előbb fosztogatni, majd gyilkolni kezd.
A dél-koreai verziót ráadásul még cifrázzák a mamutvállalatok, az úgynevezett csebolok, amelyek családi cégként indultak, és ez így is maradt, azzal a különbséggel, hogy az új generációk már annyira gátlástalanok, hogy lazán megállítanak egy utasszállítót, ha baj van a mogyoróval. A jelenleg elérhető alternatíva ott van a szomszédban, északon. Ideje lenne kitaposni a harmadik utat.
