Az uniós statisztika a mezőgazdaságot csak a termelés és a jövedelmezőség mutatóival méri. Attól eltekint, hogy az ágazat kiknek és milyen arányban hoz hasznot, hogy a kétkezi munkás és a vidék hogyan élhet meg, valamint hogy a gazdálkodás teljesíti-e rendeltetését: a népélelmezés biztonságát. A kormány éves országjelentése szerint „hazánk mezőgazdasága az uniós csatlakozás óta jelentős mértékben fejlődött, hatékonysága, versenyképessége és jövedelmezősége elkezdett felzárkózni a régi tagországokéhoz [ ] A mezőgazdaságban még sok tartalék van, adottságainak még jobb kihasználásával szerepe az EU mezőgazdaságában a következő években tovább nőhet.”
Mivel az adatsor 2005-tel indul, szóba sem kerül, hogy az agrárpolitika a mezőgazdaságot 1989-től – az uniós tagságra való felkészülés címén – kivéreztette, termelő alapjait csaknem megsemmisítette, a teljesítményét lenullázta. Ehhez képest akár hiteles is lehet az uniós adat: mezőgazdaságunk 2014-ben 58,9 százalékkal haladta meg a 2005-ös szintet. A versenyelőny hangoztatása viszont áltudományos blöff. David Ricardo már 1817-ben bizonyította: nyitott gazdaságban fogalmilag kizárt, hogy a természetijáradék-előny birtokosa ennek a hasznához juthasson. Ez csak zárt gazdaságban, három feltétel együttes megvalósulása esetén lehetséges: a tőke nem lépheti át az országhatárt – a magasabb munkabért fizető országból nem mehet át az alacsonyabb bért fizető országba –, a két országban a foglalkoztatottság teljes körű és a kereskedelmi mérleg kiegyensúlyozott. Az EU legfőbb vívmánya, a tőke szabad mozgása épp a nyitott gazdaság előnyeivel él: a tőke oda nyomul, ahol a legnagyobb profitot érheti el költségeinek a gazdaság szereplőire hárításával, így a szolgáltató versenyképességének haszna is egyedül az övé.
A fentebb idézett megállapítás azért tragikus, mert a jövőre nézve is elfogadja a magyar mezőgazdaság gyarmati alávetettségét: a kormány szerint jó úton járunk, a fejlődéshez csak az adottságainkkal kell élnünk. A letagadott valóságot a történetszociológia tárhatná fel – erre itt nincs mód. A modernizációs zsákutcát viszont, amelybe mezőgazdaságunkat Brüsszel szorította, talán két alapvető tény is leleplezi.
A kisüzemi árutermelés nálunk közel ezer éven át kizárólagos modell volt. A jobbágytelek a tényleges birtokhatalmával a 19. század elejéig még az úr birtokát, a prédiumot is az önellátás kiegészítésére szorította. Amikor pedig megjelent az allódium, az árutermelő nagybirtok, a jobbágytelket úgy illesztette be az üzemi és munkaszervezetébe, hogy a kistermelés a termelési érték 40 százalékát adta. Ez a munkamegosztás történelmi folytonosság lett, amit – kényszerű kompromisszummal – az államszocializmus is fenntartott. Bár a háztáji és az illetmény-földhasználat a földalap hét százalékára szorult, a parasztság önpusztító többletmunkája továbbra is létrehozta az agrártermelés 40 százalékát. A nagy- és a kisüzem közötti ezen munkamegosztás – az élőmunka sokirányú hasznosítása – az alapja annak, hogy a hazai mezőgazdaság a lakosság háromszorosát, 30 millió embert képes élelmezni, s még a nyolcvanas években is 16 millió fő részére termelt.
Az évezredes agrár-termelőképességünket azonban az uniós szabályozók mára jórészt felszámolták. A soktényezős hatásmechanizmusból 1989-től döntő lett a washingtoni konszenzus forgatókönyvének végrehajtása, aminek következtében az agrárközvagyon és a teljes termékpálya – jelképes áron – a külföldi tőke tulajdonába került. (1997 óta nincs önálló élelmiszeriparunk, az élelmiszer-kereskedelem 90 százaléka pedig hat multinacionális üzletlánc monopóliuma.) Brüsszel nekünk – családi gazdaságok helyett – tőkés nagybirtokrendszert adott, ami alapintézménye a peremtérség kizsákmányolásának. (A földalap 90 százalékát birtokló nagyüzemek olcsó bérmunkával nyers- és alapanyagot termelnek a profitközpontnak, amely a hozzáadott értékkel az árut előállítja, így a teljes haszon az övé.) Ugyanakkor az ország felvevőpiaca lett a silány és egészségkárosító nyugati élelmiszer-feleslegnek. Mindennél súlyosabb csapás a parasztság mint történelmi osztály erőszakos megsemmisítésének e korszakra eső befejezése: az ágazat ezzel nemcsak a legjobb munkaerőt vesztette el, hanem az ősi tudást és a közösség megtartó értékeit is.
Az unió közös agrárpolitikája (KAP) főleg két eszközzel, a termelési kvótarenddel és a jogsértő agrártámogatással érte (éri) el mezőgazdaságunk elsorvasztását. Az utóbbi tíz évben az alanyi jogon járó termelői támogatásnak csak a negyedét adta a hazai gazdáknak, hogy ezzel kényszerítse őket a termelés feladására. A kvóta, vagyis a termék előállítását és eladását beszűkítő küszöbérték a termelés művi csökkentését a kötelező földkivonással – a vetésterület szűkítésével – és egyes termékpiacokon a termelés felére, harmadára csökkentésével, olykor a megszüntetésével éri el. Az EU ezt az Egyesült Államoktól vette át a túltermelés visszafogására szolgáló ideiglenes beavatkozásként, amely nem piaci eszköz: az erőforrások szigorú kínálatkorlátozásával mesterséges egyensúlyt próbál fenntartani a fizetőképes kereslettel. Csakhogy a fenntartható profit érdekében végleges szabályozó lett. A kvóta valójában a tervgazdálkodás parancsuralmi eszköze, amit még a neoliberális közgazdaságtan is abszurdnak nyilvánít, mert elszakad a társadalom valós élelemigényeitől. Nálunk – a nagyüzemi monokultúrával együtt – elérte, hogy mezőgazdaságunk mára jórészt elvesztette az önellátásra való képességét is.
De az idő halad. A világ korszakváltása a civilizáció összeomlásával fenyeget, ezért az élelmezésben új paradigma született. Már a fizikai megmaradás létfeltétele, hogy a földet és az édesvízkészleteket a helyi közösségek birtokolják, az egészséges és biztonságos élelem-előállítást számukra az állam szavatolja. A népélelmezés (az élelmezésbiztonság) az állam alkotmányos felelőssége. Huszonhárom állam – köztük Ukrajna – alkotmánya rögzíti az élelemhez való jogot mint alapvető emberi jogot és biztosításának állami kötelességét. Az uniónak szembesülnie kell azzal, hogy az éhezésnek kitett világban nem lehet közcél az élelemtermelés visszafogása: a közérdek az ésszerű mennyiségi és minőségi növekedést, valamint az élelem méltányos elosztását követeli, ami a harmadik világban kétmilliárd ember éhezését megszünteti. Az EU központosító törekvése – a nemzetállamot teljesen kiiktató szuperállam terve – a nemzeti önvédelem reakcióját váltja ki, és a britek példája is erősíti a felismerést: a tagállamoknak a megmaradáshoz foggal-körömmel védeniük kell maradék szuverenitásukat.
Az unió a WTO nyomására 2020-tól agrárpiacainak korlátlan megnyitására kényszerül, ami együtt jár a közösségi támogatások feladásával. (Az exporttámogatások összes formáját már 2013-tól megszüntették, és ugyanez vár a belső és a termelői támogatásokra is.) Ezzel megszűnik a KAP létjogosultsága az agrártermelés és az élelmiszeripar mennyiségi szabályozása terén, mert végképp elszakad a valós társadalmi szükségletektől. A tagállamoknak fel kell lépniük a kvótarend eltörléséért, továbbá – nemzetközi összefogással – annak a tilalmáért, hogy az alapvető élelmiszer tőzsdére kerülhessen, vagyis a pénzspekuláció az éhező földrészeket mesterséges élelemhiánnyal sújtsa. Brüsszelnek el kell ismernie a tagállamok élelmezés-önrendelkezését: a jövőben minden ország nemzeti hatáskörben döntse el, hogy lakosságának szükségletei milyen élelmiszerfajtáknak milyen mennyiségű előállítását igénylik, és a hazai fogyasztás kielégítése után mennyi árutöbbletet exportáljanak. Ez a gyökeres változtatás sértené a globális tőke érdekeit, viszont összhangban állna a közösségi joggal. A KAP ugyanis az unió megosztott hatáskörébe tartozik, ezért a kvótarend eltörléséhez nem kell az alapszerződést módosítani, hanem az új rendezés a másodlagos joganyagba illeszthető.
A jelzett lépés csak egyik kulcseleme a mezőgazdaság talpra állítását célzó valódi nemzetstratégiának. A rendszer számos összehangolt elemből áll, amelyek közül itt csak kettőre utalok. Az élelmezés-önrendelkezés lehetővé teszi a mezőgazdaság mai exportközpontúságának megváltoztatását, ami helyett a közérdekű elosztást a hazai fogyasztók igényei szabják meg. Előbb a helyi, majd a regionális és az országos igényeket kell kielégíteni, és csak a maradék árut szabad kivinni külföldre. A termelési szerkezetben a nagytáblás szántóföldi növénytermesztés (búza, kukorica, repce, napraforgó) kizárólagosságát az élőmunka-igényes kertészeti és gyümölcskultúrák gazdag fajválasztéka, földhasználatuk kiterjesztése válthatja fel. A polgári kormány elkötelezte magát a nagybirtok ésszerű korlátozása mellett. Ha ez több politikai jelszónál, úgy tennie kell egy új kert-Magyarország megteremtéséért.
A szerző az MTA doktora, professor emeritus
