Mobilkerítés-darabok, kornyadozó virágokkal teli kőkaspó, teljesen értelmetlen irányokban elhelyezett sávelválasztó betonelemek, több éve magára hagyott köbméternyi sóderkúpok, és persze az elmaradhatatlan pénzváltó meg az euróval működő vécé. Mindezek hátterében felsejlik a Paprika Hotel, amelynek ugyebár Hegyeshalomban, országunk nyugati kapujában nem is lehetne más a neve.
Egy augusztusi németországi kiruccanás alkalmával úgy fél órán, negyven percen át araszolva a határátlépési pontig időzhettem el e kies látványon. Miközben először három, majd két, végül egy sávra szűkülve kellett a bebocsáttatásért előrecsoszogni. Majd aztán a szemébe nézni egy osztrák határőrnek, aki teljesen nyíltan bőrszínalapú szűréssel (nemzetköziesen: racial profiling) intette ki a sorból a Schengenen túli világból érkezőket. Mindazon túl, hogy az osztrák fél beléptetési eljárása, szinte naponta bejelentett „szúrópróbaszerű” ellenőrzései rettenetesen felháborító módon zajlanak (például miért nem lehet két, ne adj’ isten, három sávon ellenőrizni az autósokat?), érthetetlen, hogy kis országunk sokat látott határállomásai miért úgy néznek ki ma is, mint holmi felrobbantott kert végi fészerek. Délen legújabban migránsterelő szögesdróttal – de ezt most tegyük félre, és folytassuk szemlénket.
Hegyeshalomnál olyan, a rendszerváltás előtti relikviák láthatók – mintegy a félmúltunkat bemutató állandó kiállítás részeként –, mint betonlábú magaslati megfigyelőpont csipkebokor-átköltéssel, ívelt közúti felfestések és rozsdás szalagkorlát találkozása irdatlan, céljavesztett aszfaltfelületen – egy spontán land art találkozó ideális helyszínét adva – vagy fehérre meszelt beton tankcsapda az 1-es főút padkáján. És ami már nem Hegyeshalom-specifikus, az az egykor gyomorgörcscsel megközelített határőrbódék vigasztalan sora. Az elhagyott vámvizsgáló épületek. A gaz felverte buszfordulók. Az általános nihil a közúti átlépési pontoknál, mintha a közútfenntartó cégek nem tudnák pontosan, hol a határ, és nem mernék rendbe tenni a gyepűt egészen a szomszéd kertaljáig. Nota bene, a 2007-es schengeni csatlakozás éjjelén tartott határ menti ünnepek alkalmával eltűnt azért egy s más a szlovák–magyar határállomások kellékeiből A lakosok azonban nem végeztek teljes munkát: a betonépületeket, a beszakadó, szétmálló útfelületeket értelemszerűen nem vihették magukkal emlékbe.
A varratmentes Európa. Erről sokat lehetett hallani egykor, még Schengenen túl, migránshullámon innen. Ma már azonban más időket élünk. A schengeni határ déli, keleti kiterjesztése egyelőre ködbe veszett, és persze a szerencsétlenebb fejlődésű határvidékeinken a szétcsúszó betonjárdákon tovább folyik az útlevélvizsgálat.
Határmezsgyéink mindennél jobb vizuális megjelenítését adják a magyar történelemnek. Ezeken a mesélő helyeken általában átautózunk, átbuszozunk, átbiciklizünk. Pedig az itt hagyott apró jelekből nagyon sok minden kiolvasható.
A nyírségi Ömböly romániai túlfelén, Karulypusztán megejtő látványt nyújtott – legalábbis pár éve még biztosan – a falun átvezető, ívesen rakott évszázados bazaltkockás út, jelezvén, hogy itt egykor komoly forgalom lehetett. Egy másik aprócska jel az Ömböly és a határátlépési pont között milliókból felújított útszakasz, amely viszont hiába folytatódik a szomszéd országban, sorompó állítja meg az utazót. És nincs hozzá határőr, hogy felnyissa. Itt bizony elsiették a schengeni csatlakozást, és ezen a ponton egy kis időre ott maradunk mindannyian a félmúlt és a jelen közötti senki földjén.
