A véghajrához közeledő elnökválasztási kampányban ha hajszálnyival is, egyelőre a republikánus Donald Trumppal szemben a demokrata Hillary Clinton tűnik esélyesebbnek arra, hogy november 8-án Amerika elnökévé választják. Az olyan külpolitikai vonatkozású kérdések, mint például a nemzetközi szabad kereskedelmi egyezmények vagy az illegális bevándorlás, minden korábbinál nagyobb figyelmet kaptak a választási kampányban. Nyolcéves elnöksége után milyen külpolitikai örökséget hagy maga után Barack Obama? Milyen vonalvezetés várható a világporondon volt külügyminiszterétől, Hillary Clintontól, ha novemberben elnökké választják? Konfrontációs héja lesz, ahogy azt egyes szakértők jósolják, vagy az egyre keményedő külső korlátok rákényszerítik őt az „okos hatalom”, a kemény és puha erő célszerűen kombinált alkalmazására?
Barack Obama nyolcéves elnöksége a végéhez közeledik. A belpolitikai mérleg – a Washingtont szinte megbénító kétpárti patthelyzet ellenére – szerintem mérsékelten pozitív lesz, főként mert az elnöknek viszonylag gyorsan sikerült kivezetnie Amerikát a 2007/2008-as pénzügyi válságból és az azt követő „nagy gazdasági recesszióból”. Obama tetszési indexei változatlanul meglepően jók a közvélemény-kutatásokban. A külpolitikai mérleg azonban korántsem sem lesz ilyen kedvező. Nincs markánsan kirajzolódó, pozitív alaptónusú külpolitikai doktrína. Amikor egy újságíró évekkel ezelőtt megkérdezte Obamától, mi a vezérelve a külpolitikájának, fesztelenül válaszolt: „Ne csináljunk baromságokat!” (Don’t do stupid stuff) – nyilvánvalóan utalva közvetlen elődje, George W. Bush költséges külpolitikai fiaskóira, mindenekelőtt az iraki invázióra. Nem kizárt, hogy végül is ez a nem túl elegáns, de a lényeget meglehetősen hűen tükröző kiszólás lesz majd az Obama-doktrína márkaneve. Bár az egyik fő külpolitikai célját, az elődei által indított háborúk befejezését nem sikerült maradéktalanul elérnie, Obama javára írható, hogy a rá nehezedő nyomás ellenére nem volt hajlandó jelentős új katonai kalandokba bocsátkozni (például Szíriában). Iránnal sikerült nyélbe ütni az otthon és külföldön egyaránt sokat bírált nukleáris megállapodást. Washington vezető szerepet játszott a párizsi klímaegyezmény tető alá hozásában, és végre rendezte a diplomáciai viszonyát Kubával.
A mérleg másik serpenyője azonban igen könnyű a hosszú kudarclistának köszönhetően. Emiatt sokan Obamát erőtlen, túlságosan visszafogott „külpolitikai elnöknek” tekintik, aki zsigeri beavatkozásellenességével Amerika ellenségeit bátorította föl és hozta helyzetbe. Valóban, az USA által vezetett egypólusú liberális világrend Obama alatt napról napra erodálódott. Amerika súlya a világgazdaságban, közte a világexportban tovább csökkent. A katonai kiadások számottevő megnyirbálásával az ütőképesség és harckészültség – a hadsereg több vezetője szerint is – a II. világháború utáni időszak legalacsonyabb szintjére zuhant. Szerte a világon visszaszorulóban van a liberális demokrácia a különböző színezetű autokratikus rezsimek javára. Történetének legmélyebb válságát éli át az Európai Unió – és nem csak a migránsinvázió miatt. Obamának nem sikerült, hogy elejét vegye a brexitnek, ezzel Amerika az EU-n belüli „trójai falovát” veszítette el. Az Oroszországgal a „reset” (újraindítás) jelszavára indított kapcsolatjavításból pont az ellenkezője lett. A már két éve tartó olajáresés miatt lebénultnak tekintett Oroszország – amerikai érdekeket sértve – mind határozottabban és magabiztosabban lépett föl a nemzetközi porondon, különösen az amerikai felségterületnek tekintett Közel-Keleten. Jócskán megzavarva az amerikai számításokat, az oroszok erőteljesen beszálltak a bonyolult szíriai konfliktusba, alapjában véve Aszad szíriai elnök oldalán. A Krím félsziget orosz bekebelezésével először történt meg Európa térképének egyoldalú átrajzolása, amit Obama tehetetlenül figyelt a Fehér Házból.
Talán soha nem volt olyan zűrzavaros és kezelhetetlen a Közel-Kelet, mint ma. A Hillary Clintont fölváltó John Kerry külügyminiszter kitartó próbálkozásai ellenére a palesztin–izraeli konfliktusban nem sikerült semmilyen haladást elérni. A Szíriában kilátástalanul folyó vérontásnak már félmillió áldozata van. Részben e térség Amerika általi kezelhetetlensége motiválta, hogy Obama külpolitikája Ázsia felé fordult. A nemzetközi terrorizmus tovább fokozódott, és az ellene irányuló küzdelem eddig – Obama hivatali ideje alatt – lényegében kudarcot vallott az Iszlám Állam megalakulásával, valamint az Egyesült Államokban és Európában végrehajtott merényletekkel. (Néhány hete az amerikai légierőt egyszerre hat országban vetették be terrorista célpontok ellen.) Észak-Korea veszélyesebb, mint valaha, egyik kísérleti atomrobbantást a másik után hajtja végre, közben olyan nukleáris robbanófejeket fejlesztett ki, amelyek már elérhetik Amerikát. Végül, de nem utolsósorban Kína egyre fokozódó katonai és gazdasági ereje, valamint terjeszkedési vágya toronymagasan a legkeményebb kihívást jelenti Ázsiában Amerika számára. Az ázsiai fordulat (Asia pivot) néven ismert obamai válaszstratégia – amely burkoltan Kína katonai és kereskedelmi föltartóztatását célozza amerikai vezetésű szövetségi rendszerekre alapozva – nem volt sikeres. Az ázsiai fordulat kulcsrészének tartott csendes-óceáni szabad kereskedelmi egyezmény már jó ideje az amerikai kongresszusban hervadozik, és ratifikálása szinte politikai csoda volna Obama elnök hátralévő rövid hivatali idejében. Ez pedig Washingtonnak komoly diplomáciai arcvesztés lenne az ázsiai szövetségesek körében, mintegy előrevetítve Amerika vezető szerepének gyöngülését a világpolitikában oly fontos csendes-óceáni térségben.
Obama első külügyminisztereként Hillary Clinton – mintegy „társtulajdonosként” – osztozik a külpolitikai sikerekben és fiaskókban. Hiperaktív főkülügyérként 2009–2013 között 112 országban járt, e látogatási rekord mellett jelentős nemzetközi tapasztalatokra tett szert. Ami nem meglepő: Clinton elsősorban a sikerekben osztozik Obama elnökkel. Például az Oszama bin Laden lelövésével végződött pakisztáni rajtaütésről – talán a választási küzdelem hevében – ma azt állítja, hogy valójában ő beszélte rá az elnököt a kockázatos, de sikeres katonai akcióra. Ugyanakkor szívesen hangsúlyozza az elnökkel ellentétes véleményét több kérdésben, például az Aszad-ellenes lázadók felfegyverzése és a szíriai rezsim elleni amerikai légicsapások ügyében (még az Iszlám Állam megalakulása előtt), ezekkel kapcsolatban szerinte Obama nem hallgatott a véleményére.
Vajon milyen külpolitikai vonalvezetés várható Clintontól, ha megválasztják? A volt first lady politikai irányultságát általában demokrata középutasnak tekintik. A külpolitikában azonban Clinton minden, csak nem középutas. Valójában a Demokrata Párt liberális, internacionalista, értékalapú külpolitikai hagyományát képviseli, Obamánál jóval nagyobb hévvel hisz Amerika „kivételességében”, „nélkülözhetetlenségében” és „morális felsőbbrendűségében” a világporondon. Néhány héttel ezelőtt mondta programadó külpolitikai választási beszédében: „Az Egyesült Államoknak kivételes, páratlan adottsága van arra, hogy a béke, a szabadság és a haladás hajtóereje és bajnoka legyen. Nemcsak azért, mert miénk a világ legerősebb hadserege és legnagyobb gazdasága, hanem társadalmi értékeink miatt is. Ezért lett Amerika nélkülözhetetlen nemzete a világnak.” Amerika a szemében erkölcsi példakép: „Hatalmához a vezetés felelőssége társul, mert ha Amerika nem teljesíti vezetési kötelezettségét, légüres tér keletkezik, amely vagy káoszhoz vezet, vagy oda, hogy más országok, hálózatok töltik be az űrt. A világ népei ránk figyelnek és tőlünk várják, hogy vezessük őket a nemzetközi porondon.” Ez még a liberális, Clinton-barát Washington Postnak is olyan sok volt, hogy egy szerkesztőségi cikkben „közhelyesnek” nevezte a fenti külpolitika alapelveit, amelyek a lap szerint jobban illenek a múlt századra, mint a jelenlegi világállapotokra.
Clinton kiáll az amerikai vezetésű, szoros szövetségi rendszerekre támaszkodó liberális világrend fönntartása és megerősítése mellett. Nem idegen tőle az amerikai ideológiai értékek – liberális demokrácia, szabadság, emberi jogok, piacgazdaság – terjesztése, ha kell, rezsimváltás révén. Obamával szemben tehát határozottabb, beavatkozáspárti vonalat vinne a nemzetközi rendszerben. Demokrata szenátorként fönntartás nélkül támogatta az iraki inváziót. Külügyminiszterként Obamánál jóval lelkesebben támogatta az afganisztáni háború masszív eszkalációját 2009-ben, a dróntámadások erőteljes kiterjesztését, a líbiai rezsimváltó intervenciót, és ha csak rajta múlt volna, Aszad már rég nem lenne Szíria elnöke. A pax americanát lépésről lépésre regionálisan kikezdő kínai és orosz kihívásokkal szemben is a keményvonalas válaszstratégia híve, szemben Obama engedékenyebb, konfliktuskerülő, megegyezésre törekvő hajlamával. A választási kampányban hangsúlyosan síkraszállt Amerika globális katonai fölényének fönntartásáért, ellenzi a védelmi kiadások csökkentését, modernizálná a hadsereget. Ezek alapján nem véletlenül tekintik őt sokan „demokrata neokonnak”, sőt némelyek katonai héjának.
Külpolitikai múltja és a választási kampányban tett megnyilatkozásai alapján korántsem lehet kizárni, hogy Hillary Clintonnak héjahajlamai vannak. Elnökként azonban számolnia kell azzal, hogy az amerikai nép belefáradt a költségesnek, sikertelennek és sokak által értelmetlennek is tartott tengerentúli katonai kalandokba és országépítésekbe, miközben otthon düledezik az infrastruktúra és stagnálnak a fizetések. A Pew Poll közelmúltban készített fölmérése szerint az amerikaiak alig több mint egynegyede (28 százaléka) hisz abban, hogy „az USA mindenki más fölött áll a világon”. Ebben a kérdésben a közvélemény közelebb áll Trump álláspontjához, aki szerint pragmatikus amerikai érdekek (jobb üzletkötések, jól fizető hazai állások támogatása a szabad kereskedelmi egyezmények megregulázásával, a kínai valutamanipuláció és exportdömping megfékezése stb.), nem pedig elvont ideológiai értékek kell, hogy Amerikát vezéreljék a világban. A demokráciaterjesztésről is sok amerikai osztja Trump véleményét: „Először söpörjünk a saját házunk előtt!”
A sok intő példa (Vietnam, Irak, Afganisztán, Líbia stb.) hatására ma Clintonnak tisztában kell lennie a mégoly hatalmas amerikai katonai erő korlátozott alkalmazhatóságával és hasznával a stratégiai külpolitikai célok elérésében. Például mi jó sülhet ki a Kínával szembeni markánsabb keményvonalasságból az esetleges közvetlen katonai konfrontáción kívül, annak beláthatatlan következményeivel együtt? Clinton számára rövidesen eljöhet az alkalom, hogy ne csak beszéljen az „okos hatalomról”, de alkalmazza is azt Kínával, valamint Amerika más ellenfeleivel és versenytársaival szemben.
A szerző főtanácsadó,
a Világbank volt vezető közgazdásza
