Lesz-e rend a hiénatanyán?

Hiába az új törvény, a kilencvenes éveket idézi a taxishelyzet Budapesten.

Sok budapesti lakos talán nem is tudja, hogy a fővárosban még mindig portyáznak taxishiénák. Pedig a falka tagjai egyre sűrűbben kerülnek be a hírekbe garázdaság, önbíráskodás vagy éppen kábítószerrel való visszaélés miatt.

Ennek a tudatlanságnak az egyik oka a logisztika. A hiénák legfőbb vadászterülete a Liszt Ferenc nemzetközi repülőtér, ahol az utasaik megkárosítására pályázó, jellemzően rosszarcú sofőrök kizárólag a külföldi turistákat keresik. Egy nem létező taxitársaság nem létező tarifatáblázatát mutogatva csalják lépre őket, hogy aztán a mit sem sejtő vendég alaposan megkárosítva, a hivatalos viteldíj sokszorosáért jusson el úti céljához. Ahol aztán jól kidühöngheti magát, már ha egyáltalán szembesült a ténnyel, hogy budapesti tartózkodásának első óráiban már át is verték. Íme a világhírű magyar vendégszeretet: Isten hozta hazánkban – meg egy poros, sárga hiénataxi!

De nem kell a reptérig bumliznunk, ha a rendszerváltás időszakának jellegzetesen vadkeleti figuráival szeretnénk találkozni. A Deák téren, az Oktogonon, a Keleti és a Nyugati pályaudvar melletti drosztokon is olyan alakokat láthatunk, akiket mintha csak Tar Sándor és Rejtő Jenő hőseiből gyúrtak volna össze. Az ő elsődleges célpontjuk sem a budapesti lakosság: az enyhén spicces angol fiatalemberre várnak, akit elhagytak romkocsmatúrázó társai. Nyolcezerért már viszik is vissza az Astoriára a Keletiből. Ha nagyon részeg, akkor húszezerért. Ideális ügyfél számukra a vidéki nagypapa is, aki az állatkertbe szeretné kivinni az unokáját. Csak egy ötezres lesz – a Nyugatiból.

Az átvert reptéri turista, a spicces angol fiatalember és a vidéki nagypapa ugyanazzal az élménnyel gazdagabban tér majd haza: drága hely ez a Budapest. Ha viszont reklamálni mernek, mert sokallják a viteldíjat, akár még abban a különleges helyzetben is találhatják magukat, hogy hiénájuk fegyvert fog rájuk. Íme az igazi, hamisítatlan szabadulószoba.

Ezért aztán ha a fenti anomáliákról hall a budapesti lakos, teljes joggal nyitja nagyra a szemét, tátja el a száját, és teszi fel elámulva a következő kérdést: ezekkel miért nem lehet csinálni semmit? Észrevétele jogos, hiszen ott a 2013-as taxistörvény és ott a hatóságilag megszabott fuvardíj, ami az utasok szempontjából bizony áremelkedést jelent, viszont részben azért lobbizták ki maguknak a taxisok, hogy ellehetetlenítsék a hiénákat. Csakhogy – ironikusan fog hangzani a nemzeti együttműködés rendszerében – a megszigorított törvény mögött nincs valódi erő. A hatóságoknak vagy emberük, vagy forrásuk, vagy jogkörük nincs az intézkedéshez, innentől kezdve pedig a hatékony és kellően erélyes fellépés a hiénákkal szemben a jelenlegi jogszabályok adta keretek között szinte lehetetlen.

A játékszabályokat betartó taxisok így aztán tényleg a rövidebbet húzták. Először is az iparáguk kifehérítése érdekében meghozott törvény miatt alaposan megnövekedtek az adóterheik és a kötelezettségeik. Másodsorban a hiénákat sem ejtették a fejükre. Kivártak, és amikor látták, hogy nem történik semmi, szépen alkalmazkodtak a törvénymódosítás utáni új világhoz: beszereztek egy sárga autót, és folytatták a lehúzást a szokott helyeken. Így a taxisokra vonatkozó szigorítások nem értek sokat, a szakma nem tisztult, vagy csak alig. Nem hagyhatjuk ki a történetből a nevető harmadik Ubert sem. A mára hatóságilag megszüntetett, önkéntességre építő futárapplikációban sokan a megmentőt, mi több, a jövő személyszállításának egyetlen lehetséges útját látták, holott a cég tulajdonképpen nem tett mást, mint hatalmas hasznot húzott Kelet- és Közép-Európa kontrollálatlan közállapotaiból.

Mindenesetre az Uber már nem tényező Magyarországon, így azt hihetnénk, hogy mostantól a Budapesti Közlekedési Központnak, a Nemzeti Adó- és Vámhivatalnak, a fogyasztóvédelemnek és a Nemzeti Közlekedési Hatóságnak más dolga sincs, mint hogy alaposan összehangolt próbautazásaik során szép csendben kivonják a taxishiénákat a budapesti forgalomból. Ehhez képest hol tartunk? Előrántott pisztolyoknál, buherált vagy be sem kapcsolt taxióráknál, hamis számláknál, börtönviselt sofőröknél. Röviden szólva: újra a kilencvenes években. Avagy az alaptörvény preambulumát idézve: az átmenet zavaros éveiben.

És ez azért dühítő, mert a megoldáshoz minden adva van, a törvényi háttér és az illetékes hatóságok egyaránt. Csak – mint oly sok más fontos ügyben – a politikai akarat hiányzik. De ne aggódjunk! Amint egy hiéna átver egy bahreini olajmilliárdost, aki éppen Zsidai Roy Jamie’s Italianjébe sietne a frissen vásárolt turai kastélyából, hogy letelepedési kötvényekről tárgyaljon Rogán Antallal valamelyik tízmilliószoros napon, rögtön a kormány elé kerül majd a téma. Lesz is rend hamar, legalább egy miniszterelnöki megbízottat csak kinevez majd a kormányfő.