A jogegyenlőségbe vetett hitem már akkor megingott, amikor 2015 nyarán ezrek gázoltak át a magyar–szerb határon anélkül, hogy valaki akár csak megszólította volna őket, miközben engem határőrök és vámosok vegzálnak minden alkalommal, ha elhagyom az országot. Aki egy kicsit is érzékeny az ilyesmire, az csak mélységes döbbenettel nézhette ezt a vonulást, amely új szabályrendszert hozott, és ebben a rendszerben a vonulókra nem vonatkozott a hatályos jog. A migrációs hullám és az európai terrorcselekmények óta további problémák is a figyelem középpontjába kerültek: mindenki megismerte például a párhuzamos társadalom és a no-go zóna fogalmát. Ez utóbbiak olyan városrészek a nyugat-európai nagyvárosokban, ahová a rendfenntartó szervek sem merészkednek be, mert ott külön társadalmak élnek, a jogon kívül, saját kultúrával, amely sok esetben számunkra elfogadhatatlan dolgokat tart természetesnek.
A párhuzamos társadalmak elleni küzdelem egyelőre a szimbólumok szintjéig jutott el. Európa-szerte arról beszélnek, hol és mikor viselhetnek a muszlim nők kendőt, és vajon indokolt-e, hogy betiltsák a strandokon az egész testet elfedő, csak az arcot szabadon hagyó muszlim női fürdőruhát, a burkinit. Az arcot eltakaró viselet más kérdés: annyira megnehezíti az azonosítást, hogy nyilvánvaló a biztonsági kockázata, ezért ha valahol betiltják, az nem szorul magyarázatra. A francia fürdővárosok viszont a burkinit vették célba – sorozatban tiltották meg, hogy a nők kezeslábasban strandoljanak.
Érződik, hogy sokat törték a fejüket a rendeletek alkotói. Vajon a muszlim fürdőruha terrorista mozgalmakra utal, vagy éppen megnehezíti az újraélesztést egy baleset esetén? A tiltásnak nyilván egészen más oka van: ez az európai kultúra erődemonstrációja, válaszul az – európai és nem európai – iszlám erődemonstrációira. Csakhogy ilyen fogalmak és indokok nem léteznek a jogrendszereinkben. Ami létezik, az az önkifejezés szabadsága: vallási meggyőződésünket és egyéniségünket öltözködésünkkel szabadon kifejezhetjük. Így vélekedett a francia legfelsőbb közigazgatási bíróság is, amely jogellenesnek minősítette a muszlim fürdőruha tilalmát, és a maga szempontjából helyesen ítélkezett.
A burkini ügyén is látszik, hogy megfeneklettünk: nem lehet jogi szempontból elfogadható magyarázatot adni arra, miért lehet megjelenni a strandon farmerben, hosszú ujjú pólóban és kalapban, de burkiniben miért nem. Ahogy arra sem, miért ne lehetne megjelenni az iszlám vallásra utaló öltözetben, ha az egész hátunkat beborító kereszt- vagy Dávid-csillag-tetoválást bármikor megmutathatjuk a strandon. Politikai, kulturális, erkölcsi válaszokat adhatunk a kérdésre, de jogi alapot nehéz teremteni hozzá. Ebből a szempontból következetes volt az a bajor bíró, aki egy interjúban azt mondta: ha törvény születne arról, hogy tilos a bajor bíróságokon dolgozó muszlim nőknek a fejkendő, mert vallási jelkép, akkor az lenne a logikus, hogy lekerüljön a bíróságok faláról a kereszt is. A bajorok viszont alighanem ragaszkodnak a kereszthez – különben nem lenne ott –, a muszlim nők meg a kendőhöz. A kereszt évszázadok óta ott lóg: logikus érv az is, hogy miért pont most vennék le. Alkalmazkodjon az, aki később jött. Jogi szempontból viszont ez másképp nem képzelhető el, csak úgy, hogy nem mindenkire azonos jog vonatkozik. Az egyik vallási jelképet tiltjuk, a másikat nem – lesznek a törvény előtt egyenlők és egyenlőbbek.
A párhuzamos társadalmak nyilván nemkívánatosak. Azt viszont el sem tudom képzelni, milyen zóna kezdődik ott, ahol a jogegyenlőség véget ér.
