Hányszor leíratott már jobb- és baloldalon! Mindig a hiányán keseregve, vágyakozva, reménykedve benne, hogy egyszer, talán valami megfoghatatlan jövőben mi is normális országban élhetünk majd. Jól bevált zsurnalisztikai fordulat, nem kell hosszasan magyarázni, az olvasó pontosan érti, miről van szó – pedig, ha hihetünk a médiának, a politikai nyilatkozatoknak, értékeléseknek, elemzéseknek, akkor túl sokat nem tudhatunk róla. Nem volt szerencsénk hozzá, nincsenek tapasztalataink róla, amikor megidézzük, többnyire csak általánosságokra és feltételezésekre hagyatkozhatunk. Nem tudjuk, milyen a normális ország, de abban valahogy mégis biztosak vagyunk, milyen nem. Én életem túlnyomó részét a létező szocializmusban éltem le, s abban teljes nemzeti egyetértés van, hogy azokban az időkben tetőtől talpig abnormális volt az ország. Kézenfekvő lenne abból kiindulni, hogy mai abnormitásunk annak az időszaknak az öröksége, de ez nem lenne igaz. A polgári demokrácia az elmúlt negyedszázadban szívós munkával kivívta magának, hogy saját jogon legyen abnormális, nem kell mindig mindent az elmúlt negyven, majd elmúlt négy, majd elmúlt nyolc év számlájára írni.
Vannak szép számmal, akik úgy vélik, hogy az állandósult viták, huzakodások, az élet minden területén megnyilvánuló nézet- és érdekkülönbségek miatt ilyen tébolyult a közélet, de ez tévedés. A szocializmus pont ezek hiánya miatt volt abnormális. Ezek a jelenségek a demokráciában természetesek, mondhatni, meglétük a normális társadalom működésének feltétele. Ahogy az sem lenne helyes, ha pusztán a hangnem vagy a hangerő, esetleg a felcsapó indulatok miatt ítélnénk eszelősnek az országot, mert kevernénk az okot az okozattal.
Az utóbbi hetek legtöbbet pertraktált botrányairól szóló ismertetések és kommentárok gyakran kezdődnek azzal a felütéssel, hogy „normális országban elképzelhetetlen, hogy effélék megessenek”. Pedig a történetek egy darabig előfordulhatnának úgynevezett normális országokban is. Mert nincs abban semmi eszement, ha egy kormány ellenzéki személyeket nevez ki felelős posztokra, abból kiindulva, hogy az ország érdeke mégiscsak felülírja egy párt érdekeit, s ha az adott helyen egy ellenzéki állja meg leginkább a helyét, akkor őt kell odatenni. Dobolyi Alexandra nagyköveti kinevezésében nem az az abszurd, hogy a hölgy az MSZP európai parlamenti képviselője volt. Az sem oly kirívó, hogy a bukott szocialisták s egyben minden idők egyik legtaplóbb minisztere, Veres János a jelenlegi férje. Még az is magyarázható lenne, hogy Dobolyi eddigi ténykedéséről inkább a magánéleti botrányai, semmint diplomáciai sikerei jutnak eszünkbe. Ám amikor a hozzáértő külügyi szakapparátus nagy részét minden elfogadható indok nélkül kirugdosó külügyminiszter a szakértelem mindenekfölöttiségével magyarázza Dobolyi kinevezését, akkor az embert gyötörni kezdi a kérdés: normális országban élünk?
Normális országokban is visszaadják az emberek a kitüntetéseiket. Amikor fél évszázada – a számunkra utolérhetetlenül normális Angliában – a Beatles-fiúkat lovaggá ütötték, volt, aki lemondott a lovagi címéről. Pedig az angol uralkodók nem kurzuslovagkereszteket adományoznak. Megint csak nem az a baj, hogy Bayer Zsoltot kitüntették, s ez csípte némelyek szemét. Az, hogy vagy százan visszaadták a saját kitüntetésüket, az ő dolguk. Ám amikor megkeresték azt a személyt, aki Bayert felterjesztette a kitüntetésre, a hölgy azzal hárította el magától a döntés felelősségét, hogy ő csak javasolta az újságírót, a cikkeit nem olvasta. Bayernek tehát nem kellett volna írnia egy sort sem: akik kitüntették, nem olvasták, de jórészt azok sem, akik tiltakoztak ellene.
