Alig pár napja ért véget a G20-csúcstalálkozó a kínai Hangcsou városában, de a nemzetközi megfigyelők szerint az esemény nem annyira a nagy horderejű döntések, mint inkább az Egyesült Államok elnökének vörös szőnyege körül kialakult diplomáciai botrány miatt maradhat emlékezetes.
Világpolitikai szemszögből nézve az általában évente megrendezett G20-találkozók a napjainkban lezajló globális hatalmi átrendeződés megtestesülésének is tekinthetők. Az elsősorban a nyugati fejlett országokat sújtó, 2008-ban kitört gazdasági válságig jóval szűkebb körben, a világ hét, majd nyolc legfontosabb gazdaságát tömörítő G7- és G8-csúcstalálkozókon hozták meg azokat a döntéseket, amelyek jelentősen befolyásolták a globális növekedést. A válság azonban bebizonyította, hogy az Egyesült Államok, Kanada, az Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, Olaszország, Japán és végül Oroszország közötti, északi, fejlett államokat tömörítő fórum már nem alkalmas a bolygónk egészét átszövő termelési és pénzügyi folyamatok koordinálására vagy éppen az összeomlás elhárítására.
Évtizedek óta nőtt a feszültség a feltörekvő térségek nemzetközi döntéshozatalban betöltött igencsak szerény szerepe miatt, így elsősorban Kínáé, amelynek gazdasági ereje rohamosan növekszik. A 2008-ban kibontakozó események törték át a gátat, és adtak nagyobb beleszólást a „fejlődő Dél” államainak. Bár a fejlett országok szűk körű együttműködése nem szűnt meg, a globális szintű egyeztetési fórum mára egyértelműen az a G20-csúcs, ahol immár olyan óriások is helyet kapnak, mint Kína, India, Brazília vagy Indonézia, sőt, közvetve – uniós tagságán keresztül – kisebb országok, így Magyarország is. A tanácskozásra gyűlő államok a világ gazdasági össztermékének 85, lakosságának 65 százalékát képviselik.
A találkozók helyszínének megválasztása is jelzi a hangsúlyeltolódást. Míg az első hat csúcs házigazdái a fejlett országok közül kerültek ki, az utóbbi években már Mexikó, Törökország és végül a legnagyobb fejlődő ország, Kína látta vendégül a világ vezetőit. Nem meglepő, hogy Peking páratlan erőfeszítésekkel készült a szeptember 4–5-én a délkelet-kínai Hangcsouban megrendezett G20-találkozóra, amely az ország vezetői szerint újabb bizonyítéka Kína növekvő világpolitikai jelentőségének és megkerülhetetlen gazdasági szerepének. Mind a kínai, mind a nemzetközi média hosszasan ecsetelte a Nyugaton szokatlannak számító előkészületeket, amelyek az amúgy is szép város átfogó felújítása mellett a környékbeli légszennyező gyárak leállítását is magában foglalta, nem beszélve arról az intézkedésről, amelynek értelmében a lakosság közel negyedét, azaz kétmillió embert üdülni küldtek.
A már-már túlontúl nagy formátumú felkészülés mellett azonban más jelei is voltak annak, hogy a pekingi vezetés demonstrálni kívánja az ország újonnan kivívott világpolitikai jelentőségét. Az esemény lényegéről is elterelte a nemzetközi figyelmet az a malőr, amely az Egyesült Államok elnökének megérkezése körül bontakozott ki. A híradások szerint Barack Obama volt az egyetlen olyan vezető, akinek nem jutott megfelelő, vörös szőnyeggel ellátott lépcső az elnöki különgépből való kiszálláshoz, így a repülőgép hasán lévő, magas biztonsági kockázatú látogatások alkalmával használt beépített lépcsőt volt kénytelen használni.
Bár a kínai fél olvasatában a diplomáciai arculcsapásnak számító fiaskó az amerikai biztonsági emberek utolsó pillanatokban támasztott igényeiből fakadt, több, korábban Kínában szolgáló szakember szerint is tudatos akcióról volt szó. Akármi is az igazság, a nyugati közvéleményben az a kép alakult ki, hogy Peking ezzel az üzenettel is jelezni akarta az Egyesült Államok jelentőségének csökkenését. Valóban nehéz elképzelni, hogy éppen az amerikai elnök érkezését ne tervezték volna meg a legapróbb részletekig, ugyanakkor aligha lenne értelme egy hamarosan leköszönő elnök megsértésének.
A lényegi kérdések persze ennél jóval nagyobb jelentőségűek voltak, hiszen a világkereskedelem jövőjéről szóltak a tárgyalások. Hosszú ideje halmozódnak a problémák e téren, a Világkereskedelmi Szervezet keretén belül Dohában megkezdett alkudozás több mint másfél évtizede tart. A legtöbb elemző egyetért abban, hogy a fő törésvonal a fejlett, főként északi országok, illetve a fejlődő nemzetek között húzódik. Mivel a XXI. század kezdetét megelőzően az ipari termelés terén a Nyugat számított a legversenyképesebbnek, mindent meg is tett a globális szabad kereskedelem térnyeréséért, így piacot teremtve saját termékeinek.
Az elmúlt évtizedekben azonban fordult a kocka, és a fejlődő országok, különösen Kína felemelkedése miatt a fejlett világ már sokkal kevésbé számít a szabad kereskedelem úttörőjének. A 2008-ban kitört válság tovább súlyosbította a helyzetet, hiszen több, gazdasági nehézséggel szembesülő ország a protekcionista kereskedelempolitika irányába mozdult, ami számos érdeket sért világszerte, így mára a versenyképes termeléssel bíró Kína vált a szabad kereskedelem egyik fő szószólójává. Persze a helyzet még ennél is bonyolultabb, hiszen a Nyugat mindeközben éppen azzal vádolja Pekinget, hogy míg a saját exportja és befektetési tevékenysége terén elvárja más országok nyitottságát és liberális politikáját, addig a Kínába irányuló külföldi termékek, szolgáltatások és tőke elé számos akadályt igyekszik gördíteni, vagy éppen dömpingárú acéllal árasztja el a világpiacot.
Való igaz, az országban megtelepedett európai vállalkozások is évek óta egyre hangosabban panaszkodnak arra, hogy a kínai hatóságok megnehezítik a működésüket, vagy éppen be sem engedik őket egyes üzleti szektorokba, mindemellett egyre kevésbé érzik biztonságban meglévő befektetéseiket. A korábban nyitott európai politikai hozzáállás változását jelzi, hogy az Egyesült Államok gyakorlatához hasonlóan egyre több uniós országban mondanak nemet egyes újabb kínai befektetésekre. Természetesen minden esetben akad hivatalos magyarázat, a háttérben mégis a Pekinggel szembeni türelem megfogyatkozása állhat. Úgy tűnik, a G20 e téren sem hozott előrelépést.
Kérdés persze, hogy egyáltalán mennyi esélye volt egy átütő sikerű csúcstalálkozónak a festői Hangcsouban a jelenlegi világpolitikai körülmények közepette. Az orosz elnök ugyan élvezte, hogy ismét a világ legfontosabb emberei között ülve fényképezik, de az ukrán helyzet árnya alighanem továbbra is rávetül. A kínai fél mindent megtett azért, hogy a gazdasági együttműködés legyen a központi téma, ám a Dél-kínai-tenger és a hasonlóan vitatott helyzetű Kelet-kínai-tenger miatt japán, amerikai és európai oldalról is nyomás alá került.
Az Európai Unió küldöttségét is lekötötte a bevándorlási helyzet kapcsán a török elnökkel folytatott tárgyalás, miközben a brexit nyomán Theresa May brit miniszterelnök egyszerre igyekezett országa kereskedelmi kapcsolatait fenntartani, illetve a részben Kína által építendő angliai atomerőmű-projekt leállítását kimagyarázni.
Mindezen a rendezvényen pedig az az ilyenkor már hagyományosan „béna kacsának” nevezett amerikai elnök vett részt, akivel kapcsolatban a pár hónapon belül hivatalba lépő esetleges utóda, Donald Trump megjegyezte: amikor Obama nem kapta meg a tisztelet jeléül szolgáló vörös szőnyeget, jobban tette volna, ha inkább rögtön hazarepül.
Mindenesetre az is elgondolkodtató, hogy a kínaiak Trumptól tartanak kevésbé a két elnökjelölt közül.
A szerző Kína-kutató, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója, a Közép-európai Ázsia-kutató Központ elnöke
