Őszödország

Fontos volna, hogy ne Gyurcsány hazugságai maradjanak meg az utókornak a tizedik évfordulóról.

A szocialisták felelősségét unalomig ismerjük ebben a fejleménynélküliségben: ott ültek és élvezték a szónoklatot Őszödön, és egyetlen rossz szót sem szóltak a miniszterelnökhöz, sem akkor, amikor Magyarországot gyalázta idézhetetlen jelzőkkel, sem akkor, amikor a hazugságokról beszélt ugyanott. Sőt, az október 6-i bizalmi szavazáson megerősítették Gyurcsányt, aki ezután, ettől vérszemet kapva verette össze az embereket 1956 ötvenedik évfordulóján.

Nézzük tehát, mit és miképp ferdít Őszöd szónoka tíz esztendővel az eseményeket követően. Gyurcsány igyekszik súlyos örökségét amennyire lehet, megszépíteni. Az interjú elején kijelenti, nem bánná, ha egyszer kiderülne, miképp szivárgott ki a szerinte „szenvedélyes” beszéd, amely „az egyik legjobb szöveg a rendszerváltás óta”. Előadása nem „szenvedélyes”, hanem szimplán alpári volt, komoly napilapban idézhetetlen jelzőkkel. Gyurcsány azzal, hogy temperamentumosnak lódítja beszédét, azt kívánja elfedni, hogy egy hazáját szerető államférfi egyszerűen nem beszélhet így az őt megbízó országról, még akkor sem, ha baloldali. Odáig jut, hogy a szónoklatban csupán két-három „kiszólás, káromkodás” van, amelyek a gonosz ellenfelek kezébe erős fegyvert adtak. Magyarán, megítélése szerint ő csak őszinte volt, mások forgatták ki a szavait.

Csak hát nem erről van szó. A beszédről ugyanis nem az eredeti szöveg összefoglalója került ki, hanem maga a teljes beszéd. A maga primitívségében, szóról szóra, ahogy az MSZP akkori elnöke mosdatlan szájából elhangzott. Így hát mindenki eredetiben hallhatta, minden polgár megalkothatta róla a véleményét, nem volt szükség az ellenfelek ferdítésére.

Szerencsénkre Gyurcsány van annyira suta nyilatkozó, hogy az interjúban több helyütt, sokszor bekezdésről bekezdésre önmagát cáfolja. Már az írás elején azt állítja, az őszödi beszéd „soha nem volt titkos”, majd egy szakasszal később ennek homlokegyenest ellentmond: „nem a nyilvánosságnak szánta” a szöveget. Ez, mármint hogy az őszödi káromkodáscunami valójában igazságbeszéd volt, és Gyurcsány végre szakítani akart a rendszerváltás óta tartó hazugságokkal, egyébként visszatérő elem a beszédet védeni, fedezni szándékozók részéről, és mint látjuk, a szónok részéről is. Igazságbeszéd akkor sem lett volna, ha a nyilvánosságnak szánják, de a beszéd hatásának lényege éppen az, hogy egy zárt fórumon, a cinkostársaknak elmondott textus volt, a tartalmát nem kívánták az egyszerű állampolgár orrára kötni. A felszólalásban egyszer sem hangzik el megbánás a választások hazugsággal való megnyerése okán, és olyan sem, hogy „mostantól ne hazudjunk tovább, elvtársak”.

Gyurcsány a beszéde által kiváltott 2006-os tüntetések véres megtorlása kapcsán is lódítgat. Magát és pártját tépelődő széplelkeknek állítja be, akik sokat töprengtek rajta, hogy „használhatnak-e, és ha igen, meddig, milyen mértékben rendfenntartó erőt”. A Demokratikus Koalíció jelenlegi elnökének állítása szerint „ez a bizonytalanság az egész kultúránkban benne volt”. Mintha a szemkilövetések, a lovasroham, a nemzeti lobogó megtaposása meg sem történt volna.

Érthető persze Gyurcsány Ferenc igyekezete a múlt meghamisításában: küldetéstudatot mímelő karaktere miatt ambícióiról soha nem tett le, és azokról soha nem is fog tudni lemondani. Egy biztos: ahhoz, hogy Magyarország ne váljon visszavonhatatlanul Őszödországgá, először is Őszöddel és szónokával volna szükséges számot vetnünk.

A szerző filmes szakember, közíró