Ennél cinikusabb eufemizmust nem olvastam még a magyartanítás lebutítására, tönkretételére. A kis magyar abszurdhoz tartozik az a tény is, hogy a Magyartanárok Egyesületének elnöke és alelnöke tisztogatja szorgalmasan már csaknem húsz éve a magyar nyelv és irodalom tanítását, s úgy tűnik, célhoz értek. Nem vádaskodom, csak őket idézem: profiltisztítás. S meg vannak vele elégedve. Jól kitisztították a hazai irodalom és nyelvtan tanítását, sikerült.
Mit jelent a célhoz érés? A 2017-re tervezett érettségiről van szó. Nem kérik majd az érvelő esszé írását. Nem osztályozzák majd a helyesírást. Emelt szintre kerül a helyesírás alapelveinek ismerete (régebben alsó tagozatos anyag volt). Csak emelt szinten kell ismerni az egyszerű és az összetett mondat típusait (ezzel az ostoba intézkedéssel tönkreteszik a szövegértő olvasás és a szövegalkotás tanítását is). Nem tanítanak irodalomtörténetet (csak emelt szinten). Tehát középszinten – vagyis a nagy tömegeknek – nem kell tudni fogalmazni, nem kell tudni a helyesírást és a nyelvtant, nem kell ismerni a magyar irodalom történetét. Ez volna a megfelelés a kor kihívásainak? Mindez kiderül a Magyar Nemzet 2016. június 24-ei számának terjedelmes riportjából. Itt használta nagy megelégedéssel a Magyartanárok Egyesületének elnöke a „profiltisztítás” kifejezést.
Most világosodott meg, mire jó a kétszintű érettségi. Eddig csak arra gondoltunk, hogy a jó színvonalú középszint mellé egy színvonalasabb követelményrendszert állítanak fel a pályára menőknek. De nem ez a helyzet. A pályára menőknek emelt szinten kell valamit tudniuk, a nagy tömegek a középszinten teljesen tájékozatlanul, ismeretek nélkül hagyhatják el a középiskolát. Létrehozzuk az amerikai színvonalú tömeget, amelyet majd az egyetemen kell az ábécére megtanítani. (Valóban találkoztam Fulbright-professzor koromban a tengerentúlon 1987-ben olyan egyetemistával, aki tétován bóklászott a szabadpolcos könyvtárban, mert – mint kiderült – nem tudta az ábécét.) Ez volna a cél?
Régebben csak egyetlen fogalmazást kellett írni az érettségin, ezen ugyanis lemérhető volt a gyerek tudása, intelligenciája, nyelvi készsége. Én ilyet írtam tanulóként, és ilyet írattam pályám elején gimnáziumi tanárként. Ezt keresztelték át érvelő esszére, végül is helyesen (mert mindig is az volt). Babits szavaival „gondolkodni és beszélni” tanítunk, gondolatainkat az esszében fejezzük ki. Szükségtelen lesz a gondolkodás, a gondolatok szabad kifejezése? Esetleg ártalmas, ha az emberek megtanulnak gondolkodni? Azzal nem számoltak a profiltisztítók, hogy az érvelő esszé törlése tönkreteszi az iskolai fogalmazástanítást? Igaz, gondok voltak vele, főleg az alacsony óraszám miatt, de nem ez a megoldás. A beteg embert hagyni kell meghalni?
A nyelvtan és a helyesírás gyakorlati ismerete az általános műveltség alapja. Akármit mondanak, ez az igazság. Műveletlen az az ember, akinek nincsenek alapvető nyelvtani és helyesírási ismeretei. Igaz, hogy a számítógépen van ellenőrző program, de igazán az tudja kezelni, akinek van fogalma a szabályokról. A helyesírás, a jó szövegalkotási készség és a helyes beszéd összefügg. Esetleg a nyilvánosan beszélők mellé is beiktatnak majd egy javítóprogramot?
A klasszikus rétorok azt tanácsolták a leendő szónokoknak – állami hivatalnokoknak, pártvezéreknek, államfőknek –, hogy írjanak sokat. Írás közben szokik hozzá ugyanis az ember a gondolatainak rendezéséhez, igényes kifejezéséhez, ami azután hat a beszéd színvonalára. Az esszéírás kiiktatása nemcsak a fogalmazást, hanem a nyilvános beszédet is silányítja, tönkreteszi. Ez volna a cél?
Az irodalomtörténet kiiktatása egyszerűen katasztrofális, sok szempontból, de ez hosszabb kifejtést igényelne. Most csak egy szempontra hívom fel a figyelmet. Egy kiváló amerikai retorikus, Ivor Armstrong Richards 1929-ben publikált, Practical criticism című könyvében kifogásolta, hogy a tanulók elemzés helyett életrajzokat tanulnak. Ez a könyv indította el többek között az „új kritikának” nevezett irodalomelméleti irányzatot, amely az elemzésekben kiiktatta a társadalmi és életrajzi hátteret, csak a műre összpontosított. Az irányzat az 1950-es években volt csúcsponton, begyűrűzése az 1960-as években nagy élményt jelentett az akkori magyar egyetemistáknak, ennek a bűvöletében élnek a mai irodalmárok idősebb generációi, ez hat a tantervkészítőkre. De ez már lecsengett! Igenis szükség van a mű kontextusára ahhoz, hogy igazán megértsük; egyensúlyba lehet hozni az irodalomtörténetet és a műelemzést. Különösen nálunk fontos az irodalomtörténet ismerete, ahol „a nemzeti lelkület irányítói mindig a költők és írók voltak”. Ezen a ponton van igazán ellentétben az irodalomtanítás szemlélete a Nemzeti alaptanterv szellemiségével.
Én nem végeztem próbaméréseket, mint az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet munkatársai, de szívesen beszámolnék kollégákkal, doktoranduszokkal, egyetemistákkal és érettségi előtt álló diákokkal folytatott beszélgetéseimről.
„Következetes és jogos profiltisztítás történt.” Igaz. De milyen? És miért jogos? El kell fogadnunk ezt a cinikus álláspontot? Hozzá kell járulnunk generációk tönkretételéhez? Teljesen jogosan tiltakozik a Nemzeti Pedagógus Kar, Hajas Zsuzsanna és mások. Én nemcsak a saját nevemben, hanem mint 1992 óta a Magyartanítás módszertani folyóirat szerkesztője, szerzőim – egyetemi, főiskolai, középiskolai, általános iskolai tanárok, tanítók – nevében tiltakozom.
A szerző professor emerita
