Az európai integráció eddigi történetének legveszélyesebb támadássorozatát szenvedi el. Kérdés, melyik nagyhatalomnak áll érdekében egy erős, világpolitikai tényezőt képviselő Európa? James Monroe amerikai elnök 1823-ban meghirdette az Egyesült Államok mai napig is érvényes védelmi doktrínáját: „Amerika az amerikaiaké!” Ma Európa vezetőinek egyetlen válasza lehet az egyre nagyobb kihívásokra: „Európa az európaiaké!” Az unióból való kilépésről döntő brit népszavazás – jóllehet sokan féltek ettől – nem indított el lavinát, ehelyett az unió jövőjét féltő döbbenet és teljes tanácstalanság lett úrrá. Felelős európai politikusok hangoztatják: „Erős Európát kell teremtenünk!”
Európa világtörténelmi súlyát az általa létrehozott kultúra, az európai civilizáció értékrendje és annak a világ többi részére kisugárzó hatásai alapján mérhetjük fel. Európa évezredek óta alakuló civilizációs értékrend, egymással kölcsönhatásban működő vallási, kulturális, politikai és gazdasági egységeket egybefogó erőtér, sikeresen megvalósult, koherens pluralitás. Európa fejlődésében mindenkor meghatározó szerepe volt a racionalitás és a keresztény vallásos hit kölcsönhatásának.
Az emberi kultúrtörténet egyik legnagyobb kihívást jelentő vállalkozásának vagyunk tanúi és egyúttal részesei, amelynek célja megszüntetni Európa szétdaraboltságát, feloldani a nemzetek közötti, évezredes sérelmekből táplálkozó ellentéteket, sőt gyakran gyűlöletet, és létrehozni a nemzetek egyenjogúságára, a polgárok közötti egyenlőségre épülő egységes Európát. Álljon itt néhány erőt és a jövőbe vetett hitet adó nyilatkozat.
Az Egyesült Államokban menedéket kereső Heinrich Mann Európai Egyesült Államok címmel közzétett tanulmányában írja: „Mielőtt Európa az amerikai érdekek gyarmatává válna, mielőbb egyesülnie kell. Ez a közeli jövő szilárd ténye, és hinnünk kell benne. Egyetlen szellemi egység vagyunk, nemzeti irodalmaink, tudományaink, művészeteink egységes eredetűek.” Thomas Mann 1943-ban, a világháború kellős közepén Felhívás az európai föderációért című írásában meggyőződéssel vallotta: „Német vagyok, aki mindig is európainak tekintette magát. Meggyőződésem, hogy az európai szuverenitások önkényesen megváltoztatott határai eredményezték a kontinens romlását. Számomra mindig drága és értékes lesz az európai egység eszméje. Az egységes Európa szabad államok föderációja lesz egyenlő jogokkal, amely képes arra, hogy felvirágoztassa szellemi, politikai függetlenségét és hagyományos kultúráját.” J. F. Kennedy 1962. évi elnöki üzenetében hangsúlyozta: „Egy politikailag, katonailag és gazdaságilag integrált, erős Európa az Egyesült Államok egyenrangú partnerévé válna abban, hogy megosszuk a világ vezetéséből adódó terheinket, és megvédjük közös értékeinket.”
Az európai egység megteremtését globális, kontinentális és nemzeti érdekek egyaránt indokolják. Ma a világpolitikában megszűnt a hatalmi egyensúly, ami rendkívüli veszélyekkel jár. Amikor ellenérdekű felek között valaha is felborult az erőegyensúly, és bármelyik fél azt gondolhatta magáról, hogy mindenkinél erősebb, úgy rövid időn belül kitört a háború. Így volt ez sokszor az európai történelem során, és ez a helyzet jelenleg is a világpolitikában.
A világháborút követően a Szovjetunió és az Egyesült Államok között kialakított „elrettentésre épülő erőegyensúly” biztosította a világbékét. Mindkét fél tudta, hogy a másik megtámadása egyet jelent a saját pusztulásával is. A Szovjetunió felbomlásával ez az erőegyensúly mint a béke garanciája megszűnt. A múlt század végén a politikusok abban bíztak, hogy az egyesülő Európa képes lesz betölteni a létrejött űrt, és elrettentés helyett egy szolidaritásra épülő egyensúly jöhet létre Európa és Amerika részvételével. E reményeket Gorbacsov és az idősebb Bush elnök máltai megállapodására alapozták. Ennek lényege az volt, hogy Moszkva felszámolja a Varsói Szerződést, és szabad utat enged a szovjet tömb függetlenségének, cserébe a NATO nem terjeszkedik az orosz határok irányába. Ehelyett napjainkra a balti államoktól Bulgáriáig a NATO katonai szervezete az úr, és láthatóan nincs megállás: Ukrajna, sőt már Montenegró a következő célpont.
Eközben Európa teljes mértékben elveszítette önálló katonai potenciálját, és kizárólagosan európai katonai konfliktusait sem képes megoldani (lásd a délszláv válságot). Nem aktív alakítója a világpolitika történéseinek, hanem kiszolgáltatott tárgya azoknak. A döntéseket Európa feje fölött hozzák. Az önálló európai hadsereg megteremtését a politikai egység hiánya erőteljesen gátolja, és van egy abszolút akadály is. Az Egyesült Államok vezetése (Madeleine Albright volt külügyminiszter) már korábban egyértelművé tette, hogy nem tűri el a NATO-ról való leválást (no decoupling), és a NATO mellett nem tűr el semmiféle párhuzamos európai katonai ütőerőt (no duplication). Kissinger figyelmeztetése ennél szigorúbb: Amerika kénytelen lesz felülvizsgálni Európával kialakított kapcsolatrendszerének valamennyi aspektusát, amennyiben Európa megzavarná az euroatlanti (NATO) egységet.
Versailles és Trianon nem csupán az európai politikai rendszert zúzta szét, de egyúttal tönkretette Európa gazdaságát is. A két világháború okozta gazdasági károkat sikerrel számolta fel a római szerződés által megteremtett „négy alapszabadság”, a több mint félmilliárd európai fogyasztó erejével rendelkező egységes belső piac kialakítása, valamint két további uniós vívmány: a belső határokat felszámoló Schengen és az európai gazdaság hatékonyságát jelentősen erősítő közös pénz. E szupranacionális eszközök által megteremtett értékrendet Brüsszel felelős vezetőinek jóval következetesebben kellene védeniük.
A bajokat felszínre hozta a Janus-arcú brit integrációs politika is. Gazdaságuk modernizációjához szükséges forrásaikat és piacaikat a britek az EU segítségével biztosították, külpolitikájukat viszont kizárólagosan az Egyesült Államok érdekrendszerének szolgálatába állították. Politikusaik nem voltak az európai egység elkötelezett harcosai. David Cameron szerény vezetői képességeit a kilépésről szóló népszavazással akarta feledtetni. Margaret Thatcher ilyen hibát sosem követett volna el. Brüsszelt országa kilépésével számtalanszor megfenyegette, de zsarolásait – saját jól kiszámított érdekeinek szolgálatába állítva – ésszerű határokon belül tartotta.
Cameron népszavazási öngólja magyar összefüggésekkel is bír: felszította a nemzeti törekvéseket, amelyeket a skótok, az írek és a walesiek évszázadok óta rendületlenül ápoltak. David Cameron ezúttal jót tett Európának, mert a brit szigeteken látható folyamatokat integrálta az összeurópai fősodorba. A Szovjetunió felbomlását követően egymás után szűntek meg a világháborús diktátumokkal létrehozott mesterséges államalakulatok. Létrejöttek a szovjet utódállamok, megszűnt Csehszlovákia, a volt Jugoszlávia területén hét új állam jött létre. Cameron kiengedte a szellemet a palackból, és új lendületet adott az unió által hivatalosan is meghirdetett, területi autonómiát célzó regionalizációs törekvéseknek. Ebbe a folyamatba illeszkednek számos európai nemzet törekvései, amelynek következtében véget érhetnek a baszkok, a katalánok, a flamandok, továbbá az erdélyi, a felvidéki, a kárpátaljai magyarság és még számos letagadott nemzeti közösség meghurcoltatásai, amelyek nem kívánnak hátat fordítani Európának (lásd a brexit utáni napon a skót vezetés azonnali bejelentését: „A független Skócia az EU tagja marad!”). Az unióba integrálódó, regionális területi autonómiára épülő szuverenitásuk nem gyengíteni, hanem erősíteni fogja az európai egységet.
Magyarország számára az egyetlen elfogadható megoldást egy – a tagok teljes jogegyenlőségét biztosító – erős föderatív európai állam biztosíthatja. A jelenlegi uniós tagállamok körében mindössze három működő föderáció létezik: Németország, Ausztria és Belgium. Erős kórus riogat azzal, hogy egy föderatív Európa a kis nemzeteket maga alá gyűrő nagyhatalmi elnyomást teremtene meg. A nevezett három föderatív tagállam napi politikai gyakorlata tökéletes cáfolatát adja ennek az állításnak. Bajorországnak semmivel sincs több jogosultsága a Bund hatalmi döntéseiben, mint mondjuk az északi Hanza-városoknak. A De Gaulle által megfogalmazott „Europe des nations” (nemzetek Európája) címszóval sulykolt rendszer alatt valójában az „oszthatatlan, egységes és homogén nemzetállamok Európai Unióját” értik. De hol vannak Európában ilyen államok? „Nagy-Románia” talán egységes és homogén nemzetállam? És Franciaország, az Egyesült Királyság vagy Spanyolország?
Ezért keltett erős megütközést, amikor David Cameron budapesti látogatása alkalmával a magyar miniszterelnök a brit kormányfővel való egyetértését hangsúlyozta abban, hogy „Európát a nemzetállamok szövetségére kell felépítenünk”. A Cameron által képviselt ország nem nemzetállam, a Kárpát-medencei magyarságnak pedig nincs valamennyi magyart magában foglaló „nemzetállama”. Marad az egyetlen megoldás, Európa regionalizálása, amely jelentheti egyes történelmi, valóban egységes nemzetállamok (például Dánia, Írország, Skócia) föderatív szövetségét, továbbá a többnemzetiségű régiók (például Kárpátalja) jogegyenlőségre épülő területi autonómiáinak föderatív szövetségét.
A szerző nemzetközi jogász, Magyarország uniós társulási megállapodásának előkészítése során a Külügyminisztérium főtárgyalója
