Látványos fejlődésen ment keresztül az elmúlt években a székelyföldi idegenforgalom, és erről nem csak azok győződhettek meg, akik mostanában felkeresték a régiót. Ma már elegendő, ha az ember ellátogat egy-egy magyarországi, bukaresti vagy mondjuk brüsszeli turisztikai vásárra, fesztiválra, és jó eséllyel ízelítőt kap Székelyföld páratlan természeti csodáiból, vendéglátásából, a turistáknak szánt programokból. Ugyanis a székely ember sem bízza már a véletlenre, kik és hányan választják nyaralás, pihenés, kikapcsolódás céljából szülőföldje festői szépségű vidékeit, és promóciós anyagként nem éri be a messze földön híres vendégszeretetéről szóló anekdotákkal.
Magyarán a székely egyre profibb vendéglátóvá vált. Aki belátta, az idegenforgalmi kínálatot nem elég arra alapozni, hogy a kultúráját, identitását, hagyományait évszázadokon át megőrző népcsoportot skanzenszerűen bemutatják az anyaországi turistának. Manapság több kell a megszokott, archaikus elemekkel, népi mesterségekkel, székely táncosokkal fűszerezett felhozatalnál. Éppen ezért jelentős hangsúlyt fektetnek például a gyógyfürdőkre és a mofettákra, a kastélyturizmusra, sőt az extrém szórakozási lehetőségek biztosítására is, mint például a terepautózás, a siklóernyőzés vagy a vadvízi evezés. A régió adottságait, illetve a világ számos idegenforgalmi nevezetességének látogatottságát visszavető terrorfenyegetést ismerve nem mellékes szempont, hogy Székelyföldön egyedül a medve jelenthet veszélyt a turistára.
Idegenforgalma nemzetközi szintű fellendülése szempontjából Székelyföldet egyetlen tényező hátráltatja: hogy többségében magyarok lakják. A kulturális és területi önrendelkezéssel kapcsolatos törekvésekkel szemben berzenkedő bukaresti hatalom az 1989-es romániai rendszerváltás óta minden olyan kezdeményezést gyanakvással – és többnyire elutasítással – fogad, amely itt fogalmazódik meg. Székelyföld nem létezik – igyekeznek csírájában elfojtani a román pártok, politikusok és véleményformálók (tisztelet a kevés kivételnek) a régió autonómiájáról folytatott disputát, eközben pedig a hatóságok szisztematikusan üldöznek minden törekvést, jelképet, ami Székelyföld magyar vonatkozású történelmére, identitására emlékeztet. Az Egyesült Államok bukaresti nagykövetének minap a régióban folytatott látogatásával kapcsolatos hisztéria is a románok Székelyföld-fóbiájával magyarázható. Abból, hogy az amerikai diplomata székely zászlóval, önkormányzati vezetők társaságában fotózkodott, sokan azt a következtetést vonták le, Washington támogatja a tömbmagyar Hargita és Kovászna megye „elszakadását”, sőt ezt akár kész el is ismerni, akárcsak Koszovó függetlenségét.
Bukarest hosszú ideje akadályozza a székelyek kék alapon aranysávos lobogójának közintézményeken, köztereken való kihelyezését, a marosvásárhelyi ítélőtábla épp a napokban mondta ki végleges ítéletében, hogy a csíkszeredai Szabadság téren nem loboghat a zászló. De ennél „hétköznapibb” területen is kibuknak a román hatóságoknak a magyar közösséggel szembeni ellenérzései. A bukaresti idegenforgalmi hatóság szintén a napokban közölte a Székelyföld idegenforgalmának fellendítése, népszerűsítése céljából klaszterbe tömörülő civil szervezetekkel, hogy nem ismeri el turisztikai desztinációnak a régiót. Az elutasító álláspont előzménye, hogy a romániai igazságszolgáltatás arra hivatkozva tagadta meg a székelyföldi turisztikai egyesület bejegyeztetését, hogy a szervezet a romániai közigazgatásban nem létező Székelyföld turizmusát kívánja szolgálni. Vagyis miközben az ország többi régiójának, tájegységének – Dobrudzsának, Moldvának, Mócvidéknek vagy Bukovinának – jogában áll önálló identitását kidomborítva hirdetni turisztikai potenciálját, ez az „etnikai alapon szerveződő” Székelyföldnek tilos.
Ez a viszonyulás azért nevetséges és abszurd, mert a valóságra próbál rácáfolni. A román közvéleményben gyakran még ma is él az az előítélet, hogy Székelyföldön kizárólag magyarul beszélnek, és nem szolgálják ki a boltban román nyelven a vásárlót. – Két éve folyamatosan hadakozom az ilyen téves nézetek ellen, és azt tapasztalom, hogy lassan leépülnek – állapította meg Razvan Pascu, az egyik legismertebb román turisztikai marketing-tanácsadó. Ennél is beszédesebb, hogy a tavaly Kovászna megyébe látogató százezer turista nyolcvan százaléka román nemzetiségű volt, akiket egyáltalán nem riasztott el, hogy egy „nem létező” régióban vagy – a román politikusok és a média egy részének szóhasználatával élve – az „úgynevezett Székelyföldön” kirándult. Márpedig borítékolható, hogy ha egyre több román keresi fel a Hargitát, a Szent Anna-tavat vagy a háromszéki kastélyokat és kúriákat, egy életre leszámolnak ezekkel a sztereotípiákkal, és talán másképp viszonyulnak majd a székely zászlóhoz és autonómiatörekvéshez is.
