Rodosz példája és szellemisége tehát segíthet elgondolkodni azon, miként lehet megbirkózni a sokszínűséggel, s miként válhat a fejlődés mozgatórugójává. Már csak azért is, mert az Európai Unióban már 20-25 millió muszlim él, így a sokszínűség realitás. Erre csak most ébred rá a jóléti, fogyasztói világba belealudt „öreg kontinens” elitje, retten meg a kritikus tömeg láttán az átlag európai, s lovagolják meg a félelem hullámait a pillanatot megérző és egyéb gondjaikról a figyelmet elterelő populisták. Az európai tudatalattiban lassan minden baj okozójává a muszlimok válnak, akiknek jelentős része szintén nem érzi magát komfortosan, s a frusztráltság nemegyszer tör ki belőlük agresszivitásban. Ám ahogy a keresztény Európát sem lehetett azonosítani még a legsötétebb időkben sem eszement szélsőségeseivel, úgy a muzulmán világ sem egyenlő az Iszlám Állammal.
Pillanatnyilag a neoliberális világuralmat hirdető Francis Fukuyamával szemben a civilizációk ütközését előrevetítő Samuel Huntington áll nyerésre. A globális faluvá vált világban a migráció és a civilizációk találkozása az egyik legfőbb kihívás, amely egyrészt felszínre hozta Európa megannyi belső problémáját, másrészt agyelszívó hatása miatt egész régiókat juttat a jelenleginél is kilátástalanabb helyzetbe. Ahhoz, hogy mégse teljesüljön be Huntington sötét jóslata, képesnek kell lennünk meghallgatni a másikat. Mert a párbeszéd itt kezdődik! S nemcsak kereszténynek és muszlimnak kell(ene) szót érteniük egymással, de Európa sok tekintetben megosztott országain belül is meg kellene hallani a másik hangját. S nem csak akkor, amikor éppen mi vagyunk bajban. Persze ez a párbeszéd nem lehet határtalan, világos keretet kell neki szabni. Ilyen közös alap lehet például az emberség, s akkor nem bőrszíne vagy vallása, hanem tettei alapján kerül egyik vagy másik oldalra az ember.
