A visegrádi együttműködés gazdasági lehetőségei

A periféria közép-európai kisállamai ma is kívülről várják a tőkét és a technológiát.

Ezt leszámítva a közép-európai kapcsolatok alapjában véve az osztrák–német–Habsburg erőtérben folytak, amely még a reneszánsz idején is jelentős maradt. A közép-európai együttműködés történelmi magva nem annyira a magyar–cseh–lengyel összefogás, mint inkább a magyar–cseh–osztrák hármas volt; Lengyelország az 1500-as évek végétől már Oroszország és a Baltikum felé orientálódott, s későbbi három felosztása is csak a legelmaradottabb részét hozta a Habsburgoknak, illetve a Monarchiának. A két világháború között a náci Németország, utána pedig a Szovjetunió uralta és integrálta a térséget, azaz megint csak kívülről, idegen hatalom révén történt meg valamifajta egységesítés. Ez a kívülről való integráció – mindvégig a történelem során – sajátos képletet öltött: egy erős külső hatalomhoz szatellitként kapcsolódtak a közép-európai kisállamok, miközben egymás közti közvetlen kapcsolataik szinte alig léteztek. (Paradox módon legerősebben a szovjet időkben távolodtak el egymástól: a papíron testvéri országok között a kereskedelem volumene alacsonyabb volt, mint az ellenséges kisantant-időkben.) Németh László „tejtestvérek” gondolata is minden alapot nélkülöző ábránd maradt, s az együttműködést idült fenekedéssé tette a trianoni felosztás.

A négy ország az EU összes GDP-jének csupán 5,3 százalékát adja, és ez mindössze arra elég, hogy ha együtt vesszük őket, Spanyolország után hatodikok legyenek a tagországok rangsorában, megelőzve Hollandiát. Piaci méret szempontjából tehát e térség elhanyagolható nagyságú. Ráadásul gazdaságuk struktúrája is hasonlatos. A szovjet időkben a Szovjetunióból érkező nyersanyag és energia feldolgozásán alapuló késztermékgyártók, valamint mezőgazdasági termékek és élelmiszerek szállítói voltak a szovjet tervgazdaság piacára. Energia- és nyersanyagigényüket döntő részben ma is más országokból elégítik ki (kivétel ez alól a lengyelek kőszénvagyona), de saját feldolgozóiparuk lényegtelen, a nyugati országok beszállítói-összeszerelői. Élelmiszer-feleslegük sem egymás piacán talál gazdára. Valutájuk konvertibilitását is az egységes piacnak köszönhetik, anélkül be kellene zárkózniuk nemzeti valutáik korlátai közé.

A négyek EU-ba irányuló exportjának részaránya igen magas, 75–84 százalék között van, amelyen belül természetesen Németország áll az első helyen; az EU-ból jövő import aránya pedig 50–70 százalék közötti. 2014-ben a magyar exportból Szlovákia 4,9, Lengyelország 3,9, Csehország pedig 3,8 százalékkal részesedett. Ez együtt 12,6 százalék, miközben Németország részaránya egyedül 27,4 százalék volt. A magyar importból 5,5, 5,2 és 4,5 százalékkal részesedett a három ország, együttesen tehát 15,2 százalékkal, miközben Németország részesedése 25,2 százalékot tett ki. Hasonló a helyzet, ha a másik három ország külkereskedelmét vizsgáljuk. Ha pedig a turizmus nélküli szolgáltatási forgalmat nézzük (szállítási, üzleti és kormányzati szolgáltatások tartoznak ide), a helyzet még rosszabb: Magyarország tíz legjelentősebb partnere között nem szerepelnek a visegrádi hármak.

Az Európai Unió keretei között megvalósuló gazdasági együttműködés szinte kísértetiesen megismétli a több évszázados képletet: miközben ezek az országok igen erősen kötődnek az egységes piachoz, és azon belül is elsősorban Németországhoz, egymás közötti kapcsolataik minimálisak. Ezt természetesnek kell vennünk: a perifériára szorult közép-európai kisállamok az innovációs hatásokat, a modern technológiát és a tőkét kívülről várják, így egyik sem nélkülözheti a nyugati tőkét és technológiát. Gazdaságaik nem komplementer jellegűek, nagyfokú párhuzamosságot mutatnak. A mai visegrádi együttműködés – bármennyire hasznos is – ezen az alapképleten nem változtathat: nem lehet az uniós kapcsolatok alternatívája. Gazdasági vonatkozásban legfeljebb valamiféle térségi koordináló-érdekérvényesítő szerepet játszhat.

A szerző közgazdász, társadalomkutató