Aki nem alakít ki magának egy alapjában civil attitűdöt napjaink politikával átitatott történései iránt, saját tájékozódását nehezíti meg. Nem megoldás az sem, ha érzületeivel besorol valamelyik politikai párt mögé, és annak a véleményét teszi magáévá, mert akkor sosem látja meg, hogy ez az egész népszavazás arról is szólt, hogy az igazság mennyire relatív. (Sosem annyira, mint amennyire a politika azzá teszi.)
Ezért aki ész nélkül próbál a sajtóból tájékozódni, saját értékelését, távolságtartását a sutba dobva, annak kemény fejtörést okozhat, mi is volt ez a vasárnapi referendum. A rendszerváltás óta sosem tapasztalt történelmi győzelem? Vagy hatalmas csapda a Fidesznek, amelyet önmagának állított, és oktalanul belesétált? A demokrácia diadala – vagy megsemmisítése? Győzelem vagy bukás? Siker vagy kudarc? Pofon az EU vezetőinek, vagy a magyarok pofonra felkínált orcája Brüsszelnek? Szabadságigényünk, szuverenitásunk kinyilvánítása, vagy halkuló cincogás az egérfogóban?
A politikusok lövésre készen hajlamosak csak azt látni, ami a célzónájukba esik. A pártpolitikus nem az igazságot mérlegeli, hanem azt, hogy a tényekből mi az, amit ő önmagának igazság gyanánt kiszemezhet. Ezért a civil gondolkodás természetességére, amelyet csak a tények és korábbi élettapasztalataink befolyásolnak, úgy kell vigyáznunk, mint egy kincsre. Aki ugyanis lemond egy dolog, jelenség vagy tény többoldalú mérlegelésének jogáról, az a saját józan eszének int búcsút. Valamikor a Kádár-rendszerben úgy éreztük, a hivatalosságok azt szeretnék, ha egész gondolkodásunkat az állampárt politikai álláspontja határozná meg, ami ömlött az újságokból, a rádióból, televízióból, de még a gyengébb minőségű szépirodalomból is. Ma diktatúra nélkül huszonöt éve érezhetjük, hogy a gondolkodásunkra mennyire rátenyerel a politika. Ami nem segíti a tisztánlátást, pedig az egyén elsőrendű érdeke, hogy ne legyen manipulálható. A politikának csak akkor éri meg, hogy az egyén tisztán lásson, ha a tények halmaza az ő igazsága felé billenti a mérleget. Egy példa: ma a népszavazás kapcsán az ellenzék csapdáról, kudarcról, csapásról és bukásról beszél. Nyilvánvaló, sem Vona Gábornak, sem Gyurcsánynak, sem Molnár Gyulának nem áll érdekében hangsúlyozni, hogy a most leadott szavazatok az EU-s csatlakozás idején bőven elegendők lettek volna az érvényességhez. De a kormánypártoknak sem áll érdekükben elismerni, hogy kétharmaduk birtokában ők emelték föl a népszavazási küszöböt olyan magasra (50 százalék plusz egy szavazat), hogy azt csak általános elfogadottság esetén lehessen átlépni.
A politika azonban nem a disztingválás tudománya. Egy politikusnak nehéz megértenie azt, hogy ami racionális, az nem evidens. Ő csak azt tudja, hogy ami neki evidens, az mindenkinek racionális kell hogy legyen. A civil gondolkodást ezek a kritériumok nem szabad hogy terheljék. Hiszen ami racionális, az korántsem evidens (különösen nem az a politikában), s az emberi gondolkodás hál’ istennek még mindig nem eléggé uniformizált, vagyis ami nekem evidens, az másnak egyáltalán nem az. És így kerek a világ.
Nem kell mindent akarni. A lényeget kell akarni, a többi mehet a levesbe. Ha a Fidesz kevésbé éber, és nem retteg attól, hogy az ő kormányzása idején aktivizálódó ellenzék könnyen megszervezhet egy a vizitdíjhoz hasonló népszavazást, és ebbéli félelme miatt nem változtatja meg a referendum érvényességi küszöbét, ma büszkén lengethetné a magyar zászlót Brüsszelben. Lehetne hivatkozni egy érvényes népszavazási eredményre, és számos európai ország – ahol jelenleg sokkal nagyobb gondot jelentenek a muszlim közösségek által létrehozott párhuzamos társadalmak – fontolgathatná egy referendum lehetőségét.
Az érvénytelen, de roppant elgondolkodtató számarányról tanúskodó magyarországi népszavazás jelenleg kétélű bárdként forgatható. Érdemes megnézni a külföldi lapok tudósításait: akinek nem tetszik a magyar kormány, az a referendum értékelését azzal kezdi, hogy érvénytelen volt, és ezt sulykolja. Esetleg meg sem említi a nem szavazatok arányát, mint a Der Spiegel online kiadása, vagy simán megbélyegzi az egész aktust, mint az El País, midőn „idegengyűlölő népszavazásról” ír. A tárgyilagosabb Politico amerikai hírportál szerint a migrációról szóló népszavazás az európai politikai játszma része, és bár megemlíti az érvénytelenséget, hangsúlyozza, hogy a 3,58 millió szavazó részvétele mindazonáltal lehengerlő.
Őrizzük meg tehát józan eszünket, és próbáljunk meg egy összetett kérdéshez összetetten viszonyulni: tanúi voltunk egy nyomasztó kampánynak, és részvevői egy fontos kérdésről tartott népszavazásnak, amely bár érvénytelen lett, a véleményüket vállaló szavazók millióinak voksától nem lehet eltekintenie sem Brüsszelnek, sem a későbbi magyar politikának.
