Gazdasági növekedés, bérnövelés: mi a helyes sorrend?

Most olcsó munkaerővel csábítják a külföldi tőkét.

Viszont miért is ne lehetne felvetni azt a kérdést, hogy az igen jelentős profit egy részéről is lemondhatna az üzleti szféra a bérek növelése és ezáltal a munkaerő megtartása érdekében. Vagy miért nem tudná vonzóbb, igényesebb munkahelyekkel és barátságosabb munkahelyi környezettel megtartani, illetve vonzani a szakképzett munkaerőt? És itt kerül a képbe a termelékenység kérdése. Hagyományosan a termelékenységet a ledolgozott órákra vagy alkalmazott munkaerőre jutó megtermelt új értékkel (GDP-vel) mérik. Ám ez a mutató korunkban, amikor a megtermelt új érték nagysága már nem a hagyományos növekedési elméletekben megfogalmazott tényezőktől, vagyis az alkalmazott tőkétől és a ledolgozott munkaóráktól, illetve az alkalmazott létszámtól, hanem az elvégzett munka minőségétől és a munkavégzés körülményeitől függ, nem állja meg a helyét. Korunkban az értéknövelés, vagyis a GDP-növelés feltétele az, hogy az elvégzett munka tudás- és innovációtartalma legyen minél magasabb, a munka megszervezése legyen minél hatékonyabb, valamint az alkalmazott technológiák legyenek a lehető legkorszerűbbek.

A termelékenységnövelés tehát nem a munkavállalóktól, hanem a cégek által kínált munka minőségétől és igényességétől, valamint a munkakörülmények korszerűségétől függ. Ezt a korszerű termelékenységszemléletet teljes tényezős termelékenységnek hívják. Azért tudja egy magyar munkavállaló Nyugat-Európában a sokszorosát keresni annak, amit itthon, mert korszerű technológiával dolgozhat, jól szervezett munkakörülmények között, és valószínűleg több a felelőssége is, beleértve egy nagyobb döntési lehetőséget, mint amit itthon bíznak rá, ezért tudását és képességeit is jobban tudja hasznosítani a munkaadó. Mindezek következtében nagyobb hozzáadott érték teremtésére lesz képes. Visszatérve a hazai viszonyokra, itt az ideje, hogy a tudás- és innovációalapú versenyképesség korában elfelejtsük a hagyományos termelékenységfogalmat, és a teljes tényezős termelékenységgel mérjük a magyar munkaerő teljesítményét is. Akkor pedig arra a következtetésre fogunk jutni, amelyre két versenyképesség-elemző, a svájci IMD és a már említett WEF is jutott. Nevezetesen, hogy a termelékenységnövelés fő gátja Magyarországon egyrészt az összeszerelő, alacsony hozzáadott értéket előállító gazdasági tevékenységek túlzottan magas aránya, másrészt az, hogy a cégek működési hatékonysága, vezetési színvonala is alacsonyabb, mint Nyugat-Európában. Erre utal, hogy például a WEF elemzésében a vizsgált 138 ország között 135.-ek vagyunk a korszerű technológiák alkalmazásának elterjedtsége, és 129.-ek a döntések delegálása tekintetében. De a cégek által végzett tevékenységek sokszínűsége, valamint az alkalmazott vezetési-szervezési módszerek korszerűsége tekintetében csak a 119. hely a mienk.

Egy felmérésben olyan véleményt is megfogalmaztak a cégek, hogy nincsenek eléggé ösztönözve a jó munkaszervezésre és a korszerű menedzsmentre, hiszen az alacsony bérek mellett azzal nem sok költséget tudnának megtakarítani. Tehát a béreket lehetne növelni a járulékok csökkentésével, de nincs arra garancia, hogy a cégek a megtakarítást béremelésre fordítanák. Lehetne változtatni a munkabér és profit egymáshoz viszonyított arányán a munkabér javára, ehhez azonban egyrészt fel kellene hagyni végre azzal az állami politikával, amely a „költséghatékony”, azaz olcsó munkaerővel csábítja hozzánk a külföldi tőkét. Másrészről az állam a gazdaságpolitikájával, azon belül is különösen az adórendszerrel ösztönözhetné a cégeket arra, hogy növeljék a hozzáadott­érték-előállítást, hogy ne csak összeszerelő, hanem tudás- és innovációigényes munkahelyeket is létrehozzanak. Ez itt tartaná a jó szakembereket, és – az új lehetőségek, jobb munkahelyek teremtésével – hazacsábíthatná az eltávozott munkaerőt. Ez a megoldás jelentősen járulna hozzá a GDP és a versenyképesség növeléséhez is. És még egy fontos megjegyzés a gondolatsor végére. Ha minden mást változatlannak tekintve csak a bérek aránya nőne meg Magyarországon a profit terhére, már az is javítaná a gazdasági növekedés esélyeit, hiszen a munkavállaló itthon költi el a bérét, növeli a fogyasztását, azzal munkát ad a hazai kis- és középvállalatoknak, a gazdáknak, a vendéglátóiparnak. A profitot viszont kivonják tőlünk, és otthon hasznosítják, azaz nem nálunk járulnak vele hozzá a GDP növeléséhez.

Összefoglalva: a hazai bérek alacsony szintje ma már a gazdasági növekedés és a versenyképesség-javítás korlátja. Vagyis nem arra kell hivatkozni, hogy majd a gazdasági növekedés kitermeli a bérnövekedés forrását, hanem egyrészt tisztességesebbé kell tenni a megtermelt új értéken való osztozást a tőke- és a munkaerő-tulajdonosok között, másrészt a teljes tényezős termelékenységet kell növelni korszerűbb gazdasági szerkezettel, színvonalasabb szervezéssel és vezetéssel, valamint takarékosabb gazdálkodással. Végül pedig a munkaerőben a tudás, az innováció lehetőségét is meg kell látni, és egyrészt ki kell belőle hozni, másrészt erősíteni kell igényes, értelmes munkahelyek létesítésével és az állandó továbbképzés lehetőségével. Mert ha továbbra is a hagyományos, XX. század közepi neoklasszikus növekedési elméletet akarjuk alkalmazni a XXI. században, azaz több, illetve egységnyi idő alatt gyorsabban, intenzívebben dolgozó munkással akarjuk a GDP-t növelni, nem pedig az okosabban dolgozó és korszerűbb, innovatívabb termékeket és szolgáltatásokat előállítóval, akkor biztos, hogy lemaradunk, és a perifériára szorulunk a gazdasági és társadalmi fejlettség tekintetében. Vagy ahogy a Nobel-díjas amerikai professzor, Lester Thurow fogalmazott: rossz megoldás az, ha a humán tőke jelenlegi leértékelésével tönkretesszük a jövőnket.

Csath Magdolna

közgazdász