Kommunista kegyelet

Hatvan évvel ezelőtt temették újra a Rajk-per áldozatait.

Sokakban felvetődik a kérdés: vajon mi a biztosíték arra, hogy hasonló törvénysértések a jövőben nem fordulnak elő? Ez jogos kérdés. A biztosíték a párt, a biztosíték mi magunk vagyunk, mert megvan bennünk a képesség és a szilárd elhatározás, hogy tanuljunk a múlt hibáiból – efféle fogadkozás gyakran hangzott fel bolsevita szónokok ajkán. Mégis, Apró Antalnak az 1956. október 6-án a Kerepesi úti sírkertben Rajk László és társai temetésén elmondott beszéde „klasszikussá” vált, a benne többször elhangzó „soha többé” pedig szállóigévé. Talán azért, mert az a bizonyos soha többé oly rövid ideig tartott, s alig néhány nappal később a párt nemcsak megismételte, de messze felülmúlta addigi törvénysértéseit.

Újratemetésekben szívszorítóan bővelkedő történelmünkben az a gyászszertartás valójában nem is sorolható az újratemetések közé, hiszen a holttesteket a kivégzés után erdőszéleken, út menti árkokban jeltelenül kaparták el – ezt temetésnek aligha lehet nevezni. A Rajk-per áldozatai még annyi kegyeletet sem kaptak, mint 1956 mártírjai. Rajk László és társai ügyében a törvényesség helyreállításának nevezett huzavona is tele volt törvénytelenséggel. A párt vezetése már 1953 nyarán megígérte, hogy az ártatlanul elítélteknek igazságot szolgáltatnak. Ennek ellenére a per felülvizsgálatát csak 1954. július 9-én kezdték meg hivatalosan. A szeptember 13-án kelt jelentés megállapította, hogy a vádlottakat hamis vádak alapján ítélték el. Ám a rehabilitációs tárgyalással további egy évet vártak, s végül 1956. március 27-én jelentette be Rákosi Mátyás, hogy Rajk és társai rehabilitálása megtörtént.

Aztán egy ideig nem történt semmi. A Petőfi Kör partizánvitáján 1956. június 18-án felszólalt Rajk László özvegye is, aki öt évet töltött ártatlanul börtönben. Ő a következőket mondta: „Én nem nyugszom addig, amíg azok, akik tönkretették az országot, a pártot, az emberek ezreit pusztították el és millióit boldogtalanságba taszították, el nem nyerik büntetésüket. Elvtársak, segítsetek engem ebben a harcomban.” A bűnösöket azóta sem büntették meg, a temetés létrejöttében pedig a szovjet elvtársak segítettek, akik egy hónappal később, július 18-án leváltották Rákosit, sőt, el is vitték magukkal, s csak halála után hozták vissza.

A Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) Politikai Bizottsága szeptemberben döntött arról, hogy Rajk Lászlót, Pálffy Györgyöt, Szőnyi Tibort és Szalai Andrást a Kerepesi úti temetőben, a kommunista mártírok díszhelyén kell eltemetni. Az időpont kiválasztásában az is szerepet játszott, hogy október 6-án Gerő Ernő és Kádár János, akik a koholt vádak előkészítésében felelősek voltak, külföldön tartózkodtak. Az első tervek szerint a gyászszertartást zárt körben tartották volna, de az egykori rabok nyomására a pártvezetés engedélyezte a nyilvános temetést. Becslések szerint több százezer ember volt jelen a szertartáson, s utána pár száz diák a Batthyány-örökmécseshez vonult, ÁVH-ellenes jelszavakat kiabálva. A rendőrség nem lépett fel ellenük, el sem tudták képzelni, hogy spontán akció volt – azt hitték, hivatalos demonstrációról van szó.

Rajk Lászlóról azóta is sok szó esik, a perben szereplő többi vádlottról jóval kevesebb. Sok közük nem volt egymáshoz, hiszen a terhükre rótt bűncselekményt, a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedést nem követték el. A pert Sztálin egyik fixa ideája alapján konstruálták. Egy Kremnyov nevű szovjet tanácsadó 1948 nyarán kioktatta a frissen kinevezett belügyminisztert, Kádár Jánost, hogy az államvédelmi szerveknek a párton belüli ellenséget is üldözniük kell. Kádár beszámolt erről Rákosinak és Péter Gábornak, akik azonnal keresni kezdték a belső ellenséget. Rajkot 1949 májusában tartóztatták le, akkorra a koncepció már készen állt. A nagy nyilvánosságot kapott per 1949. szeptember 16-án kezdődött. A vádlottak padján Rajk mellett ott ült Pálffy György altábornagy, 1948 októberétől honvédelmi miniszterhelyettes, Lazar Brankov, a jugoszláv követség ügyvivője, Szőnyi Tibor, az MDP káderosztályának vezetője, Szalai András, az MDP káderosztályának helyettes vezetője, Ognyenovics Milán, a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének főtitkárhelyettese, Korondi Béla volt csendőrtiszt, a Katonapolitikai Osztály alezredese, Justus Pál író, műfordító.

Hogy miért pont ők kerültek vád alá, csak találgatni lehet: a per egész iratanyagát 1961-ben megsemmisítették. Amelyek ma rendelkezésre állnak, azok a korabeli nyilvános dokumentumok. A Jankó Péter vezette népbíróság szeptember 24-én hirdetett ítéletet. Rajk, Szőnyi és Szalai kötél általi halált, Brankov és Justus életfogytiglant, Ognyenovics kilenc évet kapott. Pálffyt és Korondit átadták a katonai bíróságnak, az ítélte halálra őket. Ezzel nem ért véget a Rajk-ügy: összesen 32 vele összefüggő pert rendeztek, amelyekben 93 embert ítéltek el, közülük tizenötöt halálra. Volt hát miből megszületnie annak a szilárd elhatározásnak, hogy a párt tanuljon a múlt hibáiból.