A magyar lakosság többsége úgy rajong a kedvenc politikusáért, hogy közben szent elszántsággal utálja a politikusokat úgy általában. Ez az ellentmondás érzékelhető a politikusok mindenkori megítélésében is, ma a kvalifikált és valóban hozzáértő szakemberek között sincs egyetértés, hogy ki tekinthető jó vagy rossz, alkalmas vagy alkalmatlan, a nemzet javát szolgáló vagy a vesztét elősegítő politikusnak. Ez a mai közélet szempontjából azt jelenti, hogy egy komolyabb szerepre vágyó politikusnak nem csak a személye ellen irányuló ellenszenvekkel, s az általa képviselt ideológiát elutasító támadásokkal, de a polgárok politikusokat érintő általános utálatával is meg kell küzdenie. Szívesen javasolnánk, hogy napjaink politikusi ambícióktól fűtött törtetői válasszanak történelmünk nagy politikusai közül példaképeket maguknak, és az ő gondolataikból és tetteikből igyekezzenek ihletet meríteni problémáik megoldásához, de a rendszerváltás és a polgári demokrácia huszonhetedik évében még mindig nincs semmilyen közmegegyezés a történelmünket alakító politikusok teljesítményéről. Az utolsó olyan személyiség, akinek ténykedését a nagy többség egyértelmű elismeréssel nyugtázza, Mátyás király volt, de az ő gyakorlati megoldásait aligha adaptálhatjuk napjaink viszonyaira.
Huszadik századi nagyjaink körül ádáz viták dúlnak, nincs senki, aki a bal- és a jobboldalnak egyaránt megfelelne. Tisza Istvánról ma is úgy tartják sokan, hogy ő sodorta bele az I. világháborúba hazánkat, holott valójában ő volt a Monarchia kormányában az egyetlen politikus, aki a háború kirobbanása ellen küzdött. A jobboldali kurzusok nagyra tartják, a baloldaliak háborús uszítónak. Bethlen István a tanácsköztársaság után kivezette az országot a Trianonnal súlyosbított gazdasági világválságból, működését még Sztálin is respektálta, de a magyar baloldal soha: a fasizmus szálláscsinálójának tartják.
Nagy Imre nem tudott önállóan tevékenykedni, szándékai végrehajtásában hazai és külföldi erők meggátolták. Igazi nagysága tudatosan vállalt mártíriumában mutatkozott meg. Kádár Jánosnak szintén kevés lehetősége volt önállóan cselekedni, mégis elérte, hogy a nép kezdeti izzó gyűlölete után a 70-es, 80-as években kifejezetten népszerűvé vált, majd ismét az utáltak közé került, mert tönkretette az országot. Azóta volt olyan felmérés, amely szerint ő a magyar történelem öt legjelentősebb személyiségének egyike. Antall Józsefnek is szűkös volt a mozgástere, mégis a miniszterelnöksége alatt kiépült az ország demokratikus intézményrendszere. Sokan tisztelték, kevesen szerették – rengeteg méltatlan támadás érte. Nincs könnyű helyzetben napjaink politikusa, ha a múlt század nagyjai közül szeretne példát keresni. Már az is lehetetlen kihívásnak látszik, hogy elősoroljuk a jó politikus jellemzőit. Népszerűség? A népszerű Kádár jobb politikus lett volna, mint a népszerűtlen Antall József? A kérdésfeltevés is abszurd. Jó megjelenés? Szegény Mesterházy mire vitte? Szónoki tehetség? Torgyán József mint politikus kiválóság… Töretlen önbizalom? A politikusok esetében ez a tulajdonság leginkább gátlástalanságnak tűnik. Elmélyült lelkiismeretesség? Akire ez jellemző, az eleve más pályát választ. A mások meggyőzésének képessége? Akik rendelkeznek vele, azokat nevezik populistának, demagógnak, népámítónak, manipulátornak…
Némelyek ezeket a készségeket azonosítják a politikával, de ez ugyanaz a torz előítélet, mint a politikus és a csirkefogó közé egyenlőségjelet tenni. A jó politikus a fenti tulajdonságok többségével rendelkezik, de nem ezek közül kerül ki a legfontosabb adottsága. Önmagában egyikkel sem jut túl sokra, de tartós eredményeket semmiképpen nem ér el. Ha nem képes felmérni, hogy egyes helyzetekben mi az optimális tennivalója, akkor bírhat mindenféle jó adottsággal, nem lesz sikeres. A legfőbb politikusi erény a realitásérzék. Annak tudása, hogy mire vevő a társadalom, de annak is, hogy mit bír el, mit engedhet meg magának. (Ez utóbbi nem csak az ország teherbíró képességére vonatkozik, hanem a politikus egyéni magatartására is!) Ám a politikusi tevékenység nemcsak a földhözragadt realitásokra vonatkozik, hanem tervekre és álmokra is. A politikusnak mernie kell nagyot álmodni. És az álmokat a lehetőségekkel összhangba hozni. Ha ezt elmulasztja, a merész álom könnyen lidércnyomássá változhat. Az ilyesmi gyakran megesik, mert a realitásérzéknek van egy nagy hibája: könnyen elveszíthető. A kisebb sikerek is a józan megfontolások ellen hatnak, hát még a hatalom megszerzése! A hálás slepp hízelgése gyorsan elvakítja a gyarló jelleműeket. Az egyszerű választó hamar észreveszi, de csak lassan veszi tudomásul az efféle átalakulásokat. Mert igaz ugyan, hogy általában utálják a politikusokat, a kedvencükben mégis minden rossz benyomás és tapasztalat ellenére, sokáig naiv hittel bíznak.
