A British Journal of Psychiatry 2011-ben közölt tanulmánya 877 ezer nő adatait vizsgálva arra jutott, hogy az abortusz 81 százalékkal növeli a mentális problémák előfordulásának esélyét, sőt még azoknál is 50 százalékkal több gondjuk van a terhességmegszakítás mellett döntő nőknek, mint akik nem kívánt gyereket hoztak világra. A kutatások szerint a pszichés problémákkal kezelt nők legalább 10 százalékának problémája az abortuszához köthető, Ausztráliában (ahol korlátlan jog van az abortuszhoz) már a hatóságok is aggódnak amiatt, hogy a terhességmegszakítást követő egy évben az öngyilkosság a halálesetek vezető oka. És akkor még nem beszéltünk a többi családtagra gyakorolt hatásról – a sokszor „túlélőszindrómás” testvérekről, a férfi tehetetlenségéről, akinek nincs joga megvédeni a saját gyereke életét, az abortusz után az esetek többségében megromló párkapcsolatról.
Akár az egyéni történeteket nézzük, akár a statisztikákat vizsgáljuk, nem nehéz eljutni a következtetéshez, hogy az abortusznak két áldozata van: a nő és a gyereke.
Én sem szeretem, amikor „okos férfiak” ideológiai, pláne politikai törésvonalak alapján vitatkoznak az abortuszról. Ráadásul szinte mindig a beteg magzat vagy anya, illetve a nemi erőszak eseteire hegyeződnek ki a viták, pedig ezen okok összesen sem érik el az egy százalékot – az abortált magzatok 99 százaléka egyszerűen „rosszkor jött”. Ki kellene végre szállni „a magzat élethez való joga” kontra „a nő választási joga” kifejezésekkel felcímkézett lövészárkokból, amelyekben a nő és születendő gyereke egymás ellenségének van beállítva. Szabad választásról úgyis bajosan beszélhetünk – a minket megkeresők többsége vagy súlyos nyomás vagy információhiány következtében döntött az abortusz mellett. „Ha legalább egyvalaki mellettem állt volna!” Oda kellene állni a többnyire komolyan vívódó nő mellé, és ítélkezés vagy moralizálás helyett abban segíteni, hogy elfogadja az anyaságát, és közben ne kerüljön lehetetlen helyzetbe.
