Rutinműtét végzetes következményekkel

El kell kerülni azt a beállítást, amelyben a nő és születendő gyermeke egymás ellenségei.

A British Journal of Psychiatry 2011-ben közölt tanulmánya 877 ezer nő adatait vizsgálva arra jutott, hogy az abortusz 81 százalékkal növeli a mentális problémák előfordulásának esélyét, sőt még azoknál is 50 százalékkal több gondjuk van a terhességmegszakítás mellett döntő nőknek, mint akik nem kívánt gyereket hoztak világra. A kutatások szerint a pszichés problémákkal kezelt nők legalább 10 százalékának problémája az abortuszához köthető, Ausztráliában (ahol korlátlan jog van az abortuszhoz) már a hatóságok is aggódnak amiatt, hogy a terhességmegszakítást követő egy évben az öngyilkosság a halálesetek vezető oka. És akkor még nem beszéltünk a többi családtagra gyakorolt hatásról – a sokszor „túlélőszindrómás” testvérekről, a férfi tehetetlenségéről, akinek nincs joga megvédeni a saját gyereke életét, az abortusz után az esetek többségében megromló párkapcsolatról.

Akár az egyéni történeteket nézzük, akár a statisztikákat vizsgáljuk, nem nehéz eljutni a következtetéshez, hogy az abortusznak két áldozata van: a nő és a gyereke.

Én sem szeretem, amikor „okos fér­fiak” ideológiai, pláne politikai törésvonalak alapján vitatkoznak az abortuszról. Ráadásul szinte mindig a beteg magzat vagy anya, illetve a nemi erőszak eseteire hegyeződnek ki a viták, pedig ezen okok összesen sem érik el az egy százalékot – az abortált magzatok 99 százaléka egyszerűen „rosszkor jött”. Ki kellene végre szállni „a magzat élethez való joga” kontra „a nő választási joga” kifejezésekkel felcímkézett lövészárkokból, amelyekben a nő és születendő gyereke egymás ellenségének van beállítva. Szabad választásról úgyis bajosan beszélhetünk – a minket megkeresők többsége vagy súlyos nyomás vagy információ­hiány következtében döntött az abortusz mellett. „Ha legalább egyvalaki mellettem állt volna!” Oda kellene állni a többnyire komolyan vívódó nő mellé, és ítélkezés vagy moralizálás helyett abban segíteni, hogy elfogadja az anyaságát, és közben ne kerüljön lehetetlen helyzetbe.

Ugyanakkor a vita kiindulópontja mégiscsak ideológiai jellegű: ember-e a magzat, vagy sem? (Érdekes egyébként, hogy a veszélyeztetett madarak tojásának elpusztításáért súlyos büntetést lehet kapni, pedig „az még nem madár”.) Voltak a történelemben olyan időszakok, amikor az erősek döntötték el, hogy ki számít embernek, és a kiszolgáltatottak hangja nem érte el a többségi társadalom ingerküszöbét. Alig több mint százötven éve a rabszolgatartás is jog volt, az erősek joga, ami törvényessé tette egyes csoportokhoz tartozó emberek bántalmazását vagy akár elpusztítását. Ismerünk ilyen törvénykezést a XX. századból is, és hiszem, hogy eljön az idő, amikor ugyanígy értetlenül tekintenek majd vissza korunkra, amely életkora (magzati) vagy tartózkodási helye (anyaméh) alapján határozta meg, melyik embernek van joga élni.

A szerző a Család és Élet Egyesület mentálhigiénés lelki gondozója

###HIRDETES2###