Megjelent egy cikk a Magyar Nemzet október 17-i számában a lengyel abortusztüntetések kapcsán Antoni Rita tollából, amely – leginkább az egyes nőket ért méltánytalanság és fájdalom tapasztalatából kiindulva – a legális abortusz mellett száll síkra. Ahogy a szerzőt, úgy engem is a szenvedő nők körében szerzett tapasztalatok késztettek ennek a cikknek a megírására – mégis, a levont következtetések mások. Ami engem az úgynevezett „életvédő” szolgálatban elindított, az nem valamiféle ideológia vagy akár a meg nem született magzatokért érzett aggodalom volt, hanem az azzal a nem csillapodó, életet elszívó fájdalommal való találkozás, amellyel a terhességmegszakítást átélt nőkre jellemző.
– Miért nem mondta senki? – visszhangzik bennem a százszor hallott kérdés. Egyesületünk nemcsak várandós kismamák támogatásával foglalkozik, hanem segíteni próbáljuk az abortuszon átesett nőket is (számukra Ne félj, én nem ítéllek el címmel szervezünk hétvégi összejöveteleket). Bár igyekszem mindent megtenni a magzati korban lévő gyerekekért, eszembe se jutna „legyilkosozni” ezeket az asszonyokat. Hallgatom sorban a történeteiket a csoportban, már nem csak ők sírnak, használjuk a papír zsebkendőket mi is, és az utolsó, ami megfordul a fejünkben, az ítélkezés. Az egyetlen, amit érzek a történeteik hallatán, az együttérzés. És igen, néha a harag, hogy egy olyan társadalomban élünk, ahol normális dolognak számít anya és gyermeke kapcsolatának erőszakos megszakítása. Ahol senki nem beszél se előre, se utólag a következményekről, végképp magára hagyva szenvedésével a nőt. Aki ráadásul meg van győződve arról, hogy bizonyára csak vele van gond, hiszen milliók élnek „gondtalanul” hasonló történettel a hátuk mögött – vagy legalábbis mindenki ezt hiszi a másikról, aki ugyanígy hallgat a nehézségeiről.
Következmények pedig vannak. – Eljöttem, mert így nem lehet élni! – mondják, és beszélnek az ürességről, az értéktelenségérzésről, az érzelmi bénultságról, a veszteségérzetről (tiltott és sokszor elakadt gyász), alvási nehézségekről, pszichológiai és szexuális problémákról. A minket felkereső több száz nő csak a jéghegy csúcsa, mert nagyon nehéz venni a bátorságot, és ezzel a történettel segítséget kérni. A nagy többség magában szenved. Egy kiterjedt felmérés szerint a „rutinműtétet” követően a nők 85 százaléka tapasztalja hosszabb-rövidebb ideig a poszttraumás stresszt vagy más érzelmi zavarok tüneteit. Mielőtt valakinek eszébe jutna vallási okokra gyanakodni: a válaszadók háromnegyedének semmilyen vallásos kötődése nem volt.
A British Journal of Psychiatry 2011-ben közölt tanulmánya 877 ezer nő adatait vizsgálva arra jutott, hogy az abortusz 81 százalékkal növeli a mentális problémák előfordulásának esélyét, sőt még azoknál is 50 százalékkal több gondjuk van a terhességmegszakítás mellett döntő nőknek, mint akik nem kívánt gyereket hoztak világra. A kutatások szerint a pszichés problémákkal kezelt nők legalább 10 százalékának problémája az abortuszához köthető, Ausztráliában (ahol korlátlan jog van az abortuszhoz) már a hatóságok is aggódnak amiatt, hogy a terhességmegszakítást követő egy évben az öngyilkosság a halálesetek vezető oka. És akkor még nem beszéltünk a többi családtagra gyakorolt hatásról – a sokszor „túlélőszindrómás” testvérekről, a férfi tehetetlenségéről, akinek nincs joga megvédeni a saját gyereke életét, az abortusz után az esetek többségében megromló párkapcsolatról.
Akár az egyéni történeteket nézzük, akár a statisztikákat vizsgáljuk, nem nehéz eljutni a következtetéshez, hogy az abortusznak két áldozata van: a nő és a gyereke.
Én sem szeretem, amikor „okos férfiak” ideológiai, pláne politikai törésvonalak alapján vitatkoznak az abortuszról. Ráadásul szinte mindig a beteg magzat vagy anya, illetve a nemi erőszak eseteire hegyeződnek ki a viták, pedig ezen okok összesen sem érik el az egy százalékot – az abortált magzatok 99 százaléka egyszerűen „rosszkor jött”. Ki kellene végre szállni „a magzat élethez való joga” kontra „a nő választási joga” kifejezésekkel felcímkézett lövészárkokból, amelyekben a nő és születendő gyereke egymás ellenségének van beállítva. Szabad választásról úgyis bajosan beszélhetünk – a minket megkeresők többsége vagy súlyos nyomás vagy információhiány következtében döntött az abortusz mellett. „Ha legalább egyvalaki mellettem állt volna!” Oda kellene állni a többnyire komolyan vívódó nő mellé, és ítélkezés vagy moralizálás helyett abban segíteni, hogy elfogadja az anyaságát, és közben ne kerüljön lehetetlen helyzetbe.
Ugyanakkor a vita kiindulópontja mégiscsak ideológiai jellegű: ember-e a magzat, vagy sem? (Érdekes egyébként, hogy a veszélyeztetett madarak tojásának elpusztításáért súlyos büntetést lehet kapni, pedig „az még nem madár”.) Voltak a történelemben olyan időszakok, amikor az erősek döntötték el, hogy ki számít embernek, és a kiszolgáltatottak hangja nem érte el a többségi társadalom ingerküszöbét. Alig több mint százötven éve a rabszolgatartás is jog volt, az erősek joga, ami törvényessé tette egyes csoportokhoz tartozó emberek bántalmazását vagy akár elpusztítását. Ismerünk ilyen törvénykezést a XX. századból is, és hiszem, hogy eljön az idő, amikor ugyanígy értetlenül tekintenek majd vissza korunkra, amely életkora (magzati) vagy tartózkodási helye (anyaméh) alapján határozta meg, melyik embernek van joga élni.
A szerző a Család és Élet Egyesület mentálhigiénés lelki gondozója
###HIRDETES2###
