Tökötök van, nem lovatok

Elveszítettük a kapcsolatunkat a szellem­világgal, az őseinkkel, de még a vallással is.

Eljött az október vége, november eleje, így aztán, valljuk be, ismét zavarban vagyunk kissé. Nem is elsősorban a teljesen felesleges óratekergetés miatt kuszálódunk össze, inkább a halottaink kapcsán. Hogy mi is van ezzel a kapoccsal. Enyhe zűrzavar és szégyen­érzet szinte biztosan. Először is már megint menetrendszerűen elfelejtettük, hogy melyik nap mi van. Bonyolultabbnak látszik, mint hogy mi történik pünkösdkor. Hosszú hétvége (eleje), az szinte bizonyos, alkalmasnak tűnik egy kis wellnessre, vár az élményfürdő, a nagy csúszda valahová, lefelé. A szakralitásvesztés folyamata azonban nem tart még olyan régen, hogy ne járjon némi lelkiismeret-furdalással.

De nézzük akkor, mi is történik ilyenkor. Október 31. a reformáció napja. November 1. mindenszentek, azaz az üdvözült lelkek emléknapja, katolikus értelmezésben. Hogy ne legyen ennyire egyszerű, ugyanakkor a megdicsőült egyház ünnepe. Az élők a küzdő egyházat, a meghalt és a tisztítótűzben bűnhődők a szenvedő egyházat, az üdvözültek pedig a diadal­mas egyházat képviselik. Így megy ez legalábbis 844 óta, amikor IV. Gergely pápa egyetemes ünneppé tette. E napot szoktuk összekeverni lányos zavarunkban november 2-ával, halottak napjával. Ami viszont egyháztanilag a szenvedő egyház ünnepe, amit a XIV. század eleje óta tart a világ keresztény (katolikus) része. Mindenszentek előzménye az ősi pogány samhain, ami a keltáknak az újévet jelentette, a sötétség és a tél kezdetét. Van ebben valami, a novembertől többnyire cudar kedvünk támad, újbor ide, sütőtökkrémleves egy kis gyömbérrel, mézzel és csilivel oda. A kelták úgy vélték, hogy az ünnep éjszakáján az előző évben meghalt emberek lelkei mozgásba lendülnek és átvándorolnak a holtak birodalmába, amivel kissé belekavarnak az élők életébe. Ezért aztán ételt és állatokat áldoztak, hogy megkönnyítsék a korántsem egyszerű utazást. Az ókeresztények aztán szokásukhoz híven ezt a napot is krisztianizálták, így lett a pogány halottakra emlékező ünnepből mindenszentek. Az ünnep erősíti az identitást, és azt még az ateisták is könnyen beláthatják, hogy ha nincs a kereszténység, az emberek – miután végeztek a tápláléklánc alsóbb szintjein tanyázó élőlényekkel – már régen megették volna egymást reggelire (mínusz a buddhisták).

De tudjuk még mindezt cifrázni. A kelta örökösöknél, Írországban az október 31-ről november 1-jére virradó éjszaka az All Hallow’s Eve (mindenszentek éjszakája) nevet kapta és november 1-je volt az All Saint’s Day vagy All Hallow’s Day (mindenszentek napja). És ezzel el is érkeztünk a halloweenhez, ami nálunk eleinte maximum egy német metálzene­kart vagy egy horrorfilmklasszikust jelentett a fiatal Jamie Lee Curtisszel a főszerepben, de aztán az amerikanizálódás durván bedugta a szőrös mancsát és a negyvenötös lábát egyszerre az ajtórésbe, egy derék nagy képzavar kedvéért. Ez már egy tisztán kereskedelmi jellegű buli, akár az aranyvasárnap és a többi karácsony előtti akcióhajcihő, és amennyiben a plázásokon és a szállodásokon múlna, már piros betűs ünnep lenne, a tényleg hajmeresztő Valentin-nappal együtt, amikor sokaknak hirtelen eszébe jut egy napra, hogy a szerelem mámorító érzés.

Csak egy adat: az amerikai népesség évente százmillió dollár fölött költ tökre. De a mécseslobbi sem fakad könnyekre megrendülésében. Plusz még szépen hoz a konyhára a beöltözős tarhálás (ami azért lássuk be, nem betlehemezés) jelmezvonzata is. Tényleg döbbenetes, ne csodálkozzunk egy percig se, hogy most éppen Trump és Clinton között kényszerülnek választani. Ennek a szokásnak a magyarországi megjelenése és rohamos terjedése értelmezhetetlen. Egyvalami viszont végképp értelmet nyert. A Gyalog galopp zseniális fordításának azon pompás passzusa, amely szerint tökötök van, nem lovatok. De mielőtt megint elvernénk a maradék szittyák lovai által felvert port szegény amerikaiakon, lássuk be, a tökölésnek akadnak komoly pszichés okai is. És ez nem a régebbi mexi­kóiak fehér ruhás haláldaca. Egyszerűen be vagyunk tojva a haláltól. Elveszítettük a kapcsolatunkat a szellemvilággal, az őseinkkel, de még a vallással is. Van, aki szétstresszeli magát a világító temetők láttán, és aznap ki sem megy. De kik vagyunk mi, hogy ezért akár a második követ is reá vessük? Majd kimegy másnap, és az sem biztos, hogy csupán a dugók miatt, lehet hogy pusztán a csendesség kedvéért.

Különbözők vagyunk. Ki a Tibeti halottaskönyvet olvassa, ki Woody Allentől a Kopog a halál című rövid szöveget. Magam családommal együtt az egy éven belül meghalt édesanyámnak és törvény előtti anyámnak (ahogy az angolszász oly szépen mondja az anyósról) kívánok szerencsés utat. Most és mindörökké.