A Kishantosi Vidékfejlesztési Központ – mint közfeladatot ellátó tájközpont gazdája – 1992 óta az államtól bérelt 452 hektár földön ökológiai gazdálkodást folytatott, mintagazdaságot hozott létre. Népfőiskolájával itthon és külföldön egyik éllovasa a biokultúra terjesztésének. 2013-ban a Nemzeti Földalapkezelő Szervezet elutasította a földbérlet folytatása iránti pályázatát, és a földjeit elvette. Az ennek következtében megindult perek egyikében a Fővárosi Törvényszék most annak megállapítását kéri az Alkotmánybíróságtól, hogy a Nemzeti Földalapról (NFA) szóló törvény egyes szakaszai és a törvényt végrehajtó kormányrendelet egyes rendelkezései alkotmányellenesek, továbbá az ENSZ korrupció elleni egyezményébe ütköznek. A bíróság a jogsértő normák visszamenő hatályú megsemmisítését indítványozza.
Az alkotmánybírósági normakontroll bírósági kezdeményezése – azon túl, hogy Kishantosnak igazságot szolgáltathat – több szempontból is kiemelkedően fontos. Önmagában már a Fővárosi Törvényszék jogi álláspontja figyelemre méltó, hiszen ez a bírói testület szakmai súlyával országosan is hozzájárul az ítélkezési gyakorlat alakításához. Másrészt a felülvizsgálat esélyt adhat arra, hogy végre közérdekű, értékalapú birtokpolitika érvényesüljön, de arra mindenképp, hogy az állami földek bérleténél megszűnjön a tőkés agrároligarchia mai monopóliuma.
Az esélylatolgatáshoz látni kell a felülvizsgálat körét: mire terjed ki, és mire nem. Az alkotmányossági aggály a törvény két szakaszát kifogásolja, amelyek közül az egyik a földbirtok-politika irányelveit rögzíti, míg a másik az NFA földeladási és bérbeadási ügyleteinek nyilvános pályáztatási rendjéről szól. Ebből az következne, hogy a törvényességi felülvizsgálat a 378 ezer hektár állami föld 2015 őszétől végrehajtott árverési eladását is érinti, annak eredményét akár meg is változtathatja. Ez azonban jogi képtelenség. Már maga a bírósági indítvány is, amikor megjelöli a kormányrendelet kifogásolt szakaszait, ezek közül mellőzi azt, amely a nyilvános árveréssel történő eladás szabályairól szól. Ha ugyanis a felülvizsgálat kiterjedne az említett földprivatizációra – vagyis a 378 ezer hektár föld telekkönyvi tulajdonszerzését érintené –, azzal a korláttal szembesülne, hogy míg a földtulajdon szerzése iránti jog nem alkotmányos alapjog (az állam nem köteles senkit sem tulajdonhoz vagy annak használatához juttatni), a már megszerzett földtulajdon alkotmányos alapjogi védelemben részesül. Magyarán: hiába semmisítené meg az Alkotmánybíróság a földprivatizáció eljárási rendjét (a pályáztatás szabályait), ennek nem lehet visszamenő hatálya a létrejött tulajdonszerzésre, legfeljebb a jövőbeli földeladásokra nézve lehet irányadó.
Teljesen más jogkövetkezményei vannak az állami földbérletek felülvizsgálatának. Az indítvány itt egyértelműen visszamenő hatályú, mivel a szerzett földhaszonbérlői jogok alapjogi védelme szóba sem jöhet. A jogi érvek 2010. szeptember 1-jétől kívánják megsemmisíteni az állami föld bérbeadásának szabályait, így az ezután kötött valamennyi földhaszonbérleti szerződés és más jogcímű földhasználat juttatás (a pályáztatást nagy számban megkerülő megbízások is) elveszti érvényes jogalapját. Ettől az időponttól kezdve a szerződés megszűnik, folytatására a törvényes előhaszonbérlet sem ad elsőbbséget. A felek az alaptalan gazdagodás szabályai szerint elszámolnak a szolgáltatásaikkal, és a bérlő a földet köteles visszaadni az NFA-nak. Ez a szerv pedig csak – az alaptörvénynek megfelelő – új pályáztatási rendben juttathat földbérletet az arra jogosult pályázóknak.
Aki a nagytőke érdekeit szolgáló, a helyi gazdákat a földtől megfosztó jogi trükköket nem ismeri, fel sem tudja mérni, milyen horderejű lehet a földbérleti piacra és a vidék sorsára nézve, ha az Alkotmánybíróság úgy dönt, hogy helyt ad a felülvizsgálatnak. Számaránya szerint „csak” kétszázezer hektár állami föld bérletének a megszűnéséről és e földalap újraosztásáról van szó. De a számok önmagukban nem árulják el, hogy a kiváltságos agrároligarchiának – bár tőkeereje a földtulajdonszerzést is biztosítja – miért létérdeke az állami föld használata, így az állami földbérlet megkaparintása. A földalapról szóló törvény az állami föld vagyonkezelőjének korlátlan üzemméretet biztosít, mert egyéb (saját és bérelt) földjeinek területébe az állami föld használata nem számít bele. Még fontosabb, hogy az állami földbérlet 2020-ig – amíg a közös agrárpolitika támogatási rendszere fennáll – elsajátítási monopóliumhoz, az uniós és a kiegészítő nemzeti agrártámogatások elsődleges megszerzéséhez juttatja a tőkés társaságot mint földbérlőt. A mintagazdaságokról szóló kormányhatározat szerint – az állami ménesgazdaságot kivéve – csak nagyüzemi integrátor válhat mintagazdasággá, vagyis olyan konzorciumóriás, amely legalább öt éve a termékpálya legalább két területén (ezek közül az egyik kötelezően az alapanyag-előállítás) a termékek legalább kétharmadát állítja elő. Az ilyen céget – így a kormányhatározat – az uniós agrárfejlesztési támogatás pályázatánál az értékelés során kötelesek előnyben részesíteni. (Ezt a kiváltságot több adókedvezmény egészíti ki, továbbá a mintagazdaság egymilliárd forintot meghaladó beruházása nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségűnek számít, így automatikusan zöld utat kap.)
Ez teszi érthetővé, hogy az állami földprivatizációnál miért nem került dobra az a százezer hektár, amely ötven évig a kiváltságosak haszonbérletében áll. A mostani földtulajdonszerzés számukra nem lett volna jó üzlet: a piaci földbérnek csak 20-30 százalékát fizetik, az elővásárlási és elő-haszonbérleti joguk miatt más nem juthat a föld birtokához, a földhasználati jogcímük pedig megkülönböztetett támogatásokhoz juttatja őket. Ez előrevetíti azt a politikai nyomást, amellyel az agrároligarchia gátolni kívánja majd kiváltságainak alkotmánysértés címén történő megnyirbálását.
A felülvizsgálat érdemi tartalma a nemzetközi és a közösségi jogból ered. Az említett ENSZ-dokumentum több cikkelye ugyanis megköveteli, hogy az egyezményben részes állam a köztulajdon védelme és a közpénzek megfelelő kezelése érdekében olyan közigazgatási rendszert működtessen, amely – különösen a pályáztatás során – előre meghatározott, objektív, ellenőrizhető feltételeken alapul, így a döntések számon kérhetőségét és a jogsértések (főleg a korrupció) kizárását a bírósági felülvizsgálat, a hatékony fellebbezési rendszer szavatolja. A bíróság indítványában kifogásolt normák ezt a követelményt nem teljesítik. Fontos, hogy mind a birtokpolitika elveit, mind a pályáztatás rendjét a jelenleginél csak magasabb szintű jogforrás, tehát sarkalatos törvény szabályozhatja. Kiszivárgott hírek szerint a kormány – nem tudni, milyen koncepció szerint – változtatni kíván a birtokpolitika elvein. Számításait az alkotmányossági felülvizsgálat keresztülhúzná: a parlamenti ellenzék (legalább egy részének) egyetértése nélkül e kérdésben nem születhet jogszabály, a kompromisszumhoz vezető alkuk pedig az új birtokpolitikába beilleszthetnek olyan nemzetstratégiai igényeket is, amelyek számon kérhetővé teszik a kormány birtokpolitikájának a végrehajtását. Ilyen lehet a régóta ígért mezőgazdasági üzemszabályozás bevezetése is, de nem az agrároligarchia, hanem a kis- és középüzemek érdekében.
Egy jogszabály törvényességéről bárki szabadon vélekedhet, de annak az alaptörvénnyel való összhangját csak az Alkotmánybíróság vizsgálhatja. Ezért nem érdemes találgatásokba bocsátkozni a Fővárosi Törvényszék felülvizsgálati indítványának sorsát illetően. Az érdemi döntés sokáig amúgy sem várathat magára: az Alkotmánybíróság bírói kezdeményezésre az egyedi ügyben alkalmazandó jogszabálynak az alaptörvénnyel való összhangját soron kívül, de legkésőbb kilencven napon belül köteles felülvizsgálni.
A szerző az MTA doktora, professor emeritus
