Eszembe jutott, hogy mindez a vezető nélkül közlekedő, központilag irányított négyes metrón nem történhetett volna meg. S hogy milyen ritka az ilyen emberi hang. Hogy egy hivatalos személy megértő, el tud mosolyodni, és nem oktat ki senkit sem. Nem tesz megjegyzéseket, hanem kérdez, segíteni akar. És pont ő nem találkozik azzal, aki ezt értékelni tudná. A fél szerelvény meghatódott volna a segítőkészségétől, de ez a nő a kopott dzsekijében, lehetetlen öltözékében, taszító viselkedésével egyáltalán nem hatódott meg. Nyeregben érezte magát. Egy perc elég volt neki ahhoz, hogy fölmérje, melyik pillanat az övé. És élt a helyzettel, mondhatnám, nem is túl magas IQ-val tökéletesen uralta a pillanatot.
Csak hát azt a pillanatot sok másik követte. Azokat már mások uralták.
