A legelső ajtónál szállt föl, amelyik a vezetőfülke mellett van. Mintha egy túlzó, parodisztikus rendezés utasításait követné, két kezében három szatyrot cipelt, de a vállán még egy kisebb hátizsákot is, és az csak természetes, hogy éppen a metró ajtajának bezáródása előtt ugrott be a szerelvénybe. Talán a lendülettől, talán gyengécske izmai megfeszülésétől a melléhez szorított zacskó elszakadt, s készült megadni magát az enyészetnek. A hasadékon kiesett egy rózsaszínű steppelt virágos neszesszer, amelyet egy fiatal lány azonnal fölemelt, és átnyújtotta a fennhangon kesergő asszonynak, de közben valami szürkésfehér tárgy egy gyűrött textilzsebkendő kíséretében kirepült, és hová máshová, mint a mélybe, a szerelvény alá. – Ó, te jó ég, valamit elejtettem! – mondta az asszonyság a metró mérsékelten kíváncsi közönségének, de senki sem pattant megnézni, mi esett a sínek közé, no meg úgyse láthattuk volna. Az ajtó már rég bezáródott mögötte, de a szerelvény nem indult el. A vezető kilépett a fülkéből, kinyitotta az ajtókat, belépett a kocsiba, és az asszony zilált külsejére tekintve részvevőn érdeklődött, mi esett le, és hová. – Hát azt én honnan tudjam, valami leesett, de hogy mi, azt így nem tudom, innen meg nem látom, mert ott van a kocsi alatt – hallhattuk a nem épp udvarias választ. – Csak mert nem szeretném, ha füstölne – jegyezte meg a vezető kedélyesen. – Füstölni biztosan nem fog. Tutira nem kap lángra, ne féljen, olyasmi nincs nálam – válaszolt a kopott dzsekit viselő középkorú asszony. A vezető pillanatnyi tétovázás után barátságosan mondta: – Szólok a kollégáimnak, vegyék ki azt a valamit.
Az asszony a kissé viseltes dzsekijében, enyhén kiegyenesedve azonnal megérezte, hogy egy pillanatra fölénybe került. Ezt a szeme villanásával tudtára is adta hevenyészett nézőközönségének. Most már ő dönti el, elindul-e a szerelvény a visszafogottan morgolódó, egyre türelmetlenebb utasokkal. A metróvezető visszalépett a fülkébe, telefonált, aztán újra bejött az utastérbe. – Idejönnek a kollégáim, segítenek, kiveszik azt a tárgyat, amit be tetszett ejteni. – A nő még jobban kihúzta magát, és végigmérte a vezetőt. – Mennyi ideig tart? – kérdezte gyakorlatiasan. – Mert én sietek. – E kijelentés hallatán egy okostelefonjától elszakadni tudó srác felvihogott. Mindenki a vezetőt nézte, no erre mit mond. – Mi is sietünk, hölgyem, de a kollégáim szívesen… – Nem érek rá várni a kollégáit. Menjünk! – mondta a nő, állával a vezetőfülke felé intve, szinte unszolva a vezetőt, csapjon már a lovak közé. A férfi széttárta a karját, s visszaült a helyére. A metró elindult. A nő búcsúzóul még egyszer leejtette az egyik szatyrát, alma és karalábé gurult ki belőle, ő pedig átkokat szórt a sorsra. De ekkor már senki sem törődött vele. Már nem az ő kezébe volt letéve a metró elindulásának pillanata.
Eszembe jutott, hogy mindez a vezető nélkül közlekedő, központilag irányított négyes metrón nem történhetett volna meg. S hogy milyen ritka az ilyen emberi hang. Hogy egy hivatalos személy megértő, el tud mosolyodni, és nem oktat ki senkit sem. Nem tesz megjegyzéseket, hanem kérdez, segíteni akar. És pont ő nem találkozik azzal, aki ezt értékelni tudná. A fél szerelvény meghatódott volna a segítőkészségétől, de ez a nő a kopott dzsekijében, lehetetlen öltözékében, taszító viselkedésével egyáltalán nem hatódott meg. Nyeregben érezte magát. Egy perc elég volt neki ahhoz, hogy fölmérje, melyik pillanat az övé. És élt a helyzettel, mondhatnám, nem is túl magas IQ-val tökéletesen uralta a pillanatot.
Csak hát azt a pillanatot sok másik követte. Azokat már mások uralták.
