Pedig lett volna igény belülről is a megújulásra. Bernie Sanders vermonti szenátor pont ezt a hullámot lovagolta meg, és nem félt kimondani, hogy el kell dönteniük, melyik oldalon állnak. – Nem lehetünk olyan párt, amely nem veszi magának a bátorságot, hogy nekimenjen a Wall Streetnek és a milliárdosok elitjének – fejtette ki. Ma már tudjuk, hogy a fiatalok által lelkesen támogatott politikust milyen nemtelen eszközökkel fúrták meg a párton belül: az előválasztási vitákban Hillarynek előre odaadták a kérdéseket, és a pártvezetés is minden eszközt bevetett, hogy ne a lázadók győzzenek. Sanders most is következetes: az Associated Pressnek csütörtökön arról beszélt, hogy pártjának szembe kell fordulnia a politikára rátelepedő érdekcsoportokkal. A szenátor szerint az a tény, hogy az amerikai munkások milliói Donald Trumpra szavaztak, „azt sugallja, hogy a demokraták üzenete, miszerint kiállnak a dolgozó emberekért, már nem nagyon hat ezekre a dolgozó emberekre”.
Magam is úgy vélem, Trump sikere abban rejlik, hogy a maga bumfordisága ellenére is őszintének tűnt a választók szemében. A politikai korrektség béklyójával is sújtott vesztesek és mellőzöttek fellázadtak a szavazófülkében – hiába kapott elképesztő publicitást a jól megtervezett lejárató kampány a több évtizeddel ezelőtti állítólagos szexuális zaklatásokkal, még a fehér nők többsége is a szexistának és nőgyűlölőnek beállított republikánus jelöltre voksolt. A női jelölt, a másság és a kisebbség hű védelmezője még olyan demokrata fellegvárakban is kikapott, mint Wisconsin, Michigan vagy Pennsylvania. És az sem igaz, hogy a bunkó szegények szavaztak Trumpra: a demokraták hagyományos szavazói bázisa, a feketék és a latinók zöme rosszabb anyagi helyzetben van és alacsonyabban képzett, mint a dolgozni akaró, de nem tudó lecsúszott középosztály.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!