Talán egyetlen régió politikai elitje esetében sem állja meg annyira helyét az elkoptatott kifejezés, a populista, mint Latin-Amerikában. Ennek a missziós küldetéstudatból és regionális kiválasztottságérzésből fakadó populizmusnak volt doyenje a november 25-én elhunyt Fidel Castro, az észak-amerikai manifest destiny (nyilvánvaló elrendelés) esküdt ellensége, Kubának 49 éven keresztül korlátlan ura. Sorsát, hatalomra kerülését és vitathatatlan népszerűségét nem lehet megérteni a latin-amerikai populizmus nélkül.
Nyugaton Castrót csak az emberi jogok lábbal tiprójaként emlegették. De vitathatatlan, hogy Latin-Amerika (és a harmadik világ sok országa) népei számára ő volt az, aki merészen kétségbe vonta az Egyesült Államok jogát arra, hogy beleszóljon a kontinens középső és déli részének ügyeibe. Sokan benne látták az új Bolívart és José Martít, a kubai Washingtont, legfeljebb sajnálkozva, hogy önkényesebb, intoleránsabb, mint ezek. Ha az amerikai patriotizmus és a birodalmi gondolat mögött teológiai-filozófiai síkon a 17. századi puritán honalapítók kiválasztottságtudatát, a „hegyen épített város”, az „Új Jeruzsálem” látomásos vízióját véljük felfedezni, akkor Latin-Amerikában ugyanezt a kiválasztottságtudatot a Paraguayban kommunisztikus jellegű missziókat alapító jezsuiták társadalmi tanítására vezethetjük vissza. A 18. század végi és 19. század eleji függetlenségi háborúkat egy felvilágosult, liberális elit vezette mindkét kontinensen, de a tömegek lelkében élő vallásos hit mozgósítóereje, valamint a világos társadalmi program nélkül aligha lett volna esélyük a győzelemre. Jefferson és Bolívar adták a felvilágosodás eszméit nemzetüknek, ám mindketten úgy hitték, hogy nemzetük felemelkedése és szabadságának kivívása a legnagyobb lépés a történelemben Jézus megjelenése óta. Harcba hívták a népet az emberi jogok, a haladás, a törvény előtti egyenlőség jelszavával, de Észak-Amerikában a puritán ősök imáival, Latin-Amerikában a Szűzanya zászlajával toborozták a katonákat e harcba.
Tragikus módon az észak-amerikai és latin-amerikai civilizációs küldetéstudat egymással szemben (és közösen Európával, a „korhadt” monarchiákkal szemben) fogalmazódott meg. Miközben az Egyesült Államok szilárd államrendszert valósított meg, Latin-Amerika gazdaságilag az „északi kolosszus” perifériájává vált, és a nép a sok puccs meg pronunciamento (katonai lázadás) közepette a fejét kapkodta. Az észak-amerikaiak mind nyíltabban avatkoztak bele a kontinens középső és déli területeinek belügyeibe. 1848-ban az Egyesült Államok elragadta a fiatal Mexikó kétharmadát. A déli ültetvényes nagybirtokos elit több katonai akciót pénzelt Kuba megszerzésére. Az 1850-es években egy jenki kalandor, William Walker jelentett fenyegetést a kis közép-amerikai államocskák számára. Ő lett Nicaragua elnöke, és megkezdte a rabszolgaság visszaállítását. Az észak-amerikai közvélemény egy része nem látott semmi rosszat Walker tevékenységében, ebben a „férfias” kalandban, és a jenki hölgyek áradoztak a szép, szőke Walkerről, „a nyilvánvaló elrendelés szürke szemű lovagjáról”. Holott, ha szigorúan vesszük, Walker azt tette, amit Castro: megbuktatott egy kormányt, amely túl gyenge és korrupt volt ahhoz, hogy bárki kiálljon érte (a különbség, hogy Castro legalább hazafiként tette ezt, és nem ajánlotta fel hazáját más államnak). Csoda, hogy Latin-Amerikában nem a szabadság védelmezőjeként, hanem fenyegetőjeként tekintettek az Egyesült Államokra? Csoda-e Castro felemelkedése?
Ahogyan az agrárpopulizmus szülőföldje az Egyesült Államok és Kelet-Európa, úgy a politikai populizmus őshazájának Latin-Amerika tekinthető. A történészek és politológusok között konszenzus van abban, hogy a 20. század elején a latin-amerikai populista mozgalmak a középosztály, a „nemzeti burzsoázia” lázadását fejezték ki az oligarchia ellen, amely a politika, a gazdaság és a hadsereg szféráját uralta. Ebben a harcban a középrétegek felhasználták a népet (a parasztságot és munkásságot), és oligarchiaellenes reformprogramot fogalmaztak meg, amelynek hivatkozási alapja minden esetben a nép volt. Az 1930–50-es évek populista hulláma leginkább három országban bizonyult sikeresnek (Mexikó, Brazília, Argentína), bár a populizmust, annak társadalomképét és gazdasági koncepcióját csak Mexikóban sikerült tartóssá tenni. A mexikói forradalom során a középrétegek népi támogatással széttörték a latifundista oligarchia hatalmát és gazdasági befolyását.
A populista mozgalmak sokat merítettek az adott közösség, régió kiválasztottságtudatából. Latin-Amerikában hagyománya van annak a gondolatnak, hogy Isten ezt a térséget különleges küldetéssel ruházta fel. A 18–19. században a hitetlenné vált Európa, a 19. század közepétől az Egyesült Államok jelentette a referenciát a latin-amerikai gondolkodók számára. Ennek a mitológiának a része a latin-amerikai népek egységének tudata, az úgynevezett americanismo eszméje. Eszerint a szubkontinens egy kulturális egységet alkot, lakossága többgyökerű, közös örökséggel, és feladata, hogy világítótorony legyen az északi félteke úgymond barbárságával szemben. A liberális Francisco Mirandától és Simón Bolívartól a kommunista Che Guevaráig számosan vallották ezt a nézetet; Guevara szavai szerint Latin-Amerikai népei „egy mesztic fajt” alkotnak, és a közös kultúrát, amely a kontinens latin kultúrájú népeit elválasztja az Egyesült Államoktól, fontosabbnak tartotta, mint a nemzetállami különbségeket. A dél-amerikai régióban leginkább két államférfit azonosítanak a populizmussal: a brazil Getúlio Vargast és az argentin Juan Domingo Perónt. Mindketten célul tűzték ki országuk gazdasági függőségének megszüntetését, az osztály- vagy rétegellentétek állami beavatkozással történő kiegyensúlyozását.
Elsősorban nekik köszönhető, hogy Latin-Amerikán kívül a szubkontinens populista hagyományát a jobboldallal azonosítják. Holott a populizmus célja az volt, hogy egy megkésett társadalmi és gazdasági modernizációt indítson be, enyhítve az ország – és a kontinens – függőségét a világgazdaságtól. E tekintetben a Fidel Castro által a Július 26. Mozgalom is populista jellegű volt, amelyből bármi kialakulhatott volna, csupán az Egyesült Államok ellenséges lépéseinek hatására tért Castro a szocializmus útjára (a kubai forradalom első éveiben Castro követelései nem mentek túl a hagyományos populizmuson, sőt első beszédeiben megnyugtatta az Egyesült Államokat: nem akar szocializmust). A Július 26. Mozgalom és a kubai kommunista párt közötti viszony hűvös volt, noha mindketten a Batista-rendszer ellen küzdöttek. Pár év múlva azonban a két mozgalom egyesült. (Sokak szerint Guevara hatása, hogy Castro elköteleződött a marxizmus mellett.)
Castro egy latin-amerikai hagyományba illeszkedett: abba a populista tradícióba, amely az „északi kolosszus” fenyegető árnyékában a fejlődés önálló útjának kialakítására törekedett. A latin-amerikai katolicizmus, mindenekelőtt a jezsuiták társadalmi tanításának hagyománya, keveredve a 19. századi liberalizmus nézeteivel, valamint José Martí kubai patriotizmusával, alapját adta az észak-amerikai fejlődés elutasításának, és a politikai, társadalmi alternatívák keresésének. És bár Castro meghalt, ez a politikai hagyomány tartósnak mutatkozik.
