A rettegés foka: ki formálja át Amerikát?

Mindkét pártnak reagálnia kell a megváltozott választói igényekre.

Ha Donald Trumppal szemben az az ellenvetés, hogy mindent meg akar változtatni, Hillary Clintonnal épp az ellenkezője a probléma. Az amerikai konzervatív gondolkodás legjelentősebb folyóirata, a National Review – amely elsőként átkozta ki Donald Trumpot – szerkesztőségi cikkében arról ír: számukra Clintonban az a legijesztőbb, hogy ugyanazt vinné tovább, mint elődje. Márpedig a jelenlegi elnök a republikánus szavazók szemében olyasvalamit testesít meg, ami kizárja őt az elfogadható vezetők köréből. Yuval Levin és Ramesh Ponnuru ezt a másságot hiperaktív elnöki szerepfelfogásként jellemzik, ami a New Deal óta Barack Obama elnökségével ütötte fel először újra komolyabban a fejét Amerikában.

A kifejezés jelen esetben nem arra utal, ki hány cukorral issza a kávéját, valójában a politikai rendszerrel szembeni türelmetlenséget fedi. Barack Obama ugyanis több esetben fejezte ki elégedetlenségét a törvényhozás lassúságával szemben, és ragadta magához a kezdeményezést olyan esetekben, ahol ellenfelei szerint nem volt alkotmányos felhatalmazása a cselekvésre. „Van tollam, és van telefonom”, mondta 2014-ben, arra utalva, hogy ha kell, a közigazgatás segítségével fogja keresztülvinni a számára fontos politikai elképzeléseit. S habár legtöbbször csak fenyegetett ezzel, több esetben kifogásolták lépé­seit ellenfelei, mondván, túlterjeszkedett elnöki hatáskörén, már-már törvény­alkotói szerepet vállalva.

S hogy miért rettegnek annyira egy olyan elnöktől, aki ég a vágytól, hogy cselekedjen? A konzervatív gondolkodók a törvényhozás lassúságában a megfontoltságot látják. Azt, hogy nagyobb eséllyel születik jó döntés a kongresszus berkeiben, mint ha egy bírói döntés, elnöki rendelet vagy független testület alakít ki egy álláspontot. Számukra a változtatások megnehezítése szolgálja a közjót, elvégre az alapító atyák is ezért építették ki ezeket az ellensúlyokat. Ezzel szemben a progresszív gondolkodók úgy látják, hogy a végrehajtó hatalomnak történelmi küldetése bizonyos társadalmi ügyek előremozdítása. E markáns világnézeti különbségek ellenére számos establishment­párti republikánus politikus mégis úgy gondolja, hogy egy olyan jelölt mellett, mint Donald Trump, még egy „szokásos” mainstream liberális politikát folytató demokrata jelölt is jobb volna.

Sokan gondolják azt is, hogy Trump csak epizódszereplő, és minden rendbe jön, ha már nem ő tematizálja a politikát. Kérdés azonban, hogy megoldást jelent-e majd Amerika problémáira, ha győz a kisebbik rossz, és az amerikai politika visszabillen szokásos medrébe a megszokott vitáival. Miközben a két oldal egyaránt attól tart, hogy ellenfelük saját képére formálja Amerikát, a 2016-os kampány élesen rávilágított arra, hogy valamilyen formában mégiscsak szükség van változtatásra. Mindez csupán nyolc évvel azután, hogy Barack Obama pont a változás szlogenjével került be a Fehér Házba. De ki változtassa meg Amerikát? A választók adnak megrendelést a pártoknak, vagy a párt szabja meg a „helyes” irányt? Miközben szomjazzák a választók a változást, nem érzik úgy, hogy pártjaik reagálnának erre az igényükre, másfelől félnek, hogy ha a másik oldal jut változtatási lehetőséghez, csorbul majd személyes szabadságuk.

2012-es vereségüket követően a Republikánus Párt felmérte, miért veszített, és egy átfogó cselekvési tervet készített, amelyből aztán szinte semmit nem érvényesített. Ma mindkét pártnak önvizsgálatot kell végeznie, máskülönben a szavazók helyett hamarosan a pártokon lesz a sor a rettegésre. Lehet, hogy az átlagszavazó nem fog olyan kifinomult alkotmányos levezetést csatolni véleményéhez, mint az ezzel foglalkozó gondolkodók, azt azonban meg tudja fogalmazni, hogy pártoktól függetlenül elégedetlen azzal a politikai elittel, amelynek a 2012 óta eltelt négy évben a választásokra készülve Trumpot és Clintont sikerült „kiizzadnia” magából. Donald Trump és Bernie Sanders megjelenése messze nem az első figyelmeztetés; az Occupy Wall Street és a Tea Party mozgalom volt az, akármilyen elegánsan siklott is át felettük az establishment. Mindez óriási feladatot ad a pártoknak a jövőre nézve. Valamilyen formában reagálniuk kell a megváltozott választói igényekre. Nem csak az elnök türelmetlen ugyanis – a választók is azok. Ez pedig valóban veszélyeztetheti az amerikai politikai rendszert.

A szerző politológus (Méltányosság Politikaelemző Központ)