Amikor pár évtizeddel ezelőtt elképzeltük a jövőt, sokan már középtávon futurisztikus fejleményeket vártunk: repülő autókat, pillanatok alatt gyógyuló betegeket és mindent, amit a fantáziánk elbír. Szellemi síkon sem voltak kisebbek az elvárásaink, ezért az internet megjelenésével arra számítottunk, hogy a tudományos eredmények innentől villámgyorsan eljutnak mindenkihez, egymás világának megismerésével pedig békésebb, megértőbb és harmonikusabb életünk lesz a földön. Ma, amikor szétnézünk a világban, gyorsan rádöbbenünk, hogy kizárólag a technika területén történt előrelépés. Máshol inkább a visszalépés jellemző – egy nagyon sötét korba.
Gyakran hallom kollégáimtól, hogy a cikkeikhez olyan hozzászólások érkeztek az olvasók részéről, amelyek teljesen elrontották a napjukat. Mások időről időre megmutatják, hogyan „érvelnek” velük szemben a kérlelhetetlen kommentelők – ezen általában jókat nevetünk. De olyanok is akadnak, akik már el sem olvassák a hozzászólásokat, mert egyszerűen nem hajlandók ilyen színvonalú megnyilvánulásokkal foglalkozni. Én viszont úgy vélem, hogy a kommenteket dokumentálni, sőt archiválni kell, hogy hűen tanúskodjanak az utókornak arról, hogyan is „gondolkodott” a XXI. század tömegembere. A kommenttér nagyon fontos információforrás, hiszen a hozzászólók döntő többségében nincs semmiféle gátlás, amikor billentyűzetet ragadnak. Így viszont vegytisztán mutatkozik meg nemcsak a tudatos, hanem a tudatalatti énjük is, ami valóságos kincs lehet a jövő tudósainak.
Amit viszont már most is látni lehet ezekből a hozzászólásokból, az a panelesedés. Vagyis az, hogy a kommentelők jelentős része egymástól teljesen különböző hírekre alakít ki olyan válaszpaneleket, amelyeket aztán ráhúznak az egész világra. Innentől pedig meglehetősen könnyű lesz értelmezni az élet összetett jelenségeit, ez már nem is igényel semmiféle gondolkodást. De lássuk a leggyakoribb paneleket!
Ma már szinte minden cikk alatt megjelenik olyan hozzászólás, amely azt feltételezi, hogy a szerző érdekből írt az adott témáról, méghozzá azért, mert valakinek a „bérence”. Akik ezzel a panellel rendezik le a valóságot, többnyire magukból indulnak ki, vagyis el sem tudják képzelni, hogy – velük ellentétben – a cikk szerzőjének van saját véleménye is, és nem szorul pártközleményekre, hogy azokat adja vissza saját véleményként – például komment formájában. Már rendelkezik valamiféle véleménymorzsával az a hozzászóló, aki a neki nem tetsző cikk íróját fasisztázza vagy kommunistázza, esetleg egyéb nem túl hízelgő címkét aggat rá. Ez a megoldás különösen kényelmes: elég valakit közös platformra helyezni Hitlerrel vagy Sztálinnal, a nácikkal vagy az ávósokkal, máris elkerülhető, hogy az érveivel foglalkozzunk.
Ám nem csak az övétől eltérő véleményekhez alakított ki paneleket a modern tömegember. A hírek sokszor arról szólnak, hogy valakinek sikerült valami. A sikerekre a leggyakoribb reakció az, amikor a maguk szintjére húzzák le az alanyt. – Ő sem jobb, megvették, le vele! – harsogja ilyenkor paneljét a kommentelő, aki leginkább a római kori cirkuszok közönségét idézi majd egykor annak a kutatónak, aki az archivált hozzászólásokat olvassa. De hasonló mondatokkal találkozhatunk akkor is, amikor valakinek nem sikerül valami, mondhatni elbukik. – Úgy kell neki, kellett neki ugrálnia, maradt volna ott, ahol van! – írja ilyenkor a véleményt nyilvánítók nagy része.
A fenti panelek azonban nem önmagukért vannak: a legtöbbször szorongásból fakadnak, ami a tömegember egyik legáltalánosabb élménye. Fél valami újba kezdeni, mert belebukhat, így mások sikereit degradálja, csak ne kelljen szembesülnie azzal, hogy ő volt gyáva vagy tehetetlen. De a gyökereitől elszakított modern embernek állandó félelme a bukás is, amivel nap mint nap találkozhat az aluljárókban. Bármikor elveszítheti a munkáját, ezzel a szeretteit, a válással pedig egyenes út vezet az utcára. Az efféle szorongás legegyszerűbb felületi kezelése az, ha az ember a bukást egyedül az azt elszenvedőkre hárítja.
Évszázadok múlva, amikor majd a társadalomtudós az általunk archivált kommentek fölé hajol, azt a tömeget fogja látni, amely kétezer éve Barabást kiáltott. És még véletlenül sem a középkori jobbágyot, akitől nagyrészt el voltak zárva az információk. A modern embernek ugyanis rendelkezésre áll minden, ami a gondolkodáshoz szükséges, mégis csak az ösztöneire hallgat, amikor a paneljeivel dobálózik a virtuális térben. Nem sok jót ígér a jövőre nézve, hogy már a politika is felismerte a tömegember félelmeit és bevett paneljeit, így előszeretettel kommunikál vele ilyen eszközökkel, ami egyre inkább világjelenségnek mondható. Egy előremutatóbb kor elengedhetetlen feltétele, hogy az elpanelesedést felváltsa a komplexebb, a külvilágra jobban reflektáló gondolkodás.
Talán panelnek hangzik, de ettől valamivel élhetőbb lenne a világ.
