Negyven évvel ezelőtt az alulinformált vasfüggöny mögötti ifjak naivitásával azt képzeltük, hogy Nyugaton jobb és jobboldali világ van, amely keresztes hadjáratra készül a baloldal kvintesszenciája, a kommunizmus ellen. A rendszerváltoztatás után köztünk járt-kelt és tanított egy amerikai lakhelyű, franciás műveltségű magyar filozófus, Molnár Tamás, aki a hetvenes évektől sorra jelentette meg könyveit Párizsban a Nyugaton uralkodó kulturális marxizmussal küzdve. Tőle megtanulhattuk, hogy a Nyugat és Európa nem ugyanaz. A Nyugat: Amerika és az Amerikát utánzó európaiak. Az atlanti modell importált maszk a kontinentális Európa arcán.
Épp negyven éve, 1976-ban jelent meg Molnár Tamás Le socialisme sans visage (Az arc nélküli szocializmus) című könyve, amelyben az akkor a New York-i Egyetemen tanító filozófus szembement kora uralkodó felfogásával, miszerint a liberális–kapitalista és a marxista rendszer egymás felé konvergál. Példák sokaságával bizonyította, hogy nem egy „emberarcú szocializmus” felé tart a világ, hanem ellenkezőleg, egy monolitikus birodalom felé, amelynek kiemelt fontosságú eleme a világkép nélküli, pusztán ideológiai szlogenné vált szocializmus. Egy olyan korban, amelyben a média által felkapott elemzők a mindent átfogó állam létezésén sajnálkoztak, a szerző éppen az állam és intézményei meggyengülésében látta a bajok fő forrását. A szocialista államokban egy párt monopolizálta a hatalmat, míg a demokratikus Nyugaton nyomásgyakorló csoportok hálózata.
A Nyugat hatalma – állította már akkor Molnár – folyamatosan csökken, de azt hiszi, hogy olyan modellt hagyományoz a világra és az utókorra, amelyet lehetetlen megkerülni. Ugyan mindenhol a demokráciát, a haladást és az istenadta népet dicsőíti a média, mégis – invitál a szerző – érdemes közelebb hajolni a jelszavak mögötti rögvalósághoz. Érzékelni fogjuk, hogy a megszokott, családias fogalmak mögött egy új világ szökken szárba, levetve magáról a nyugati ideológia fogalmi páncélját. A túlhajtott demokratikus ideológia is oka annak, hogy az állam helyett a civil társadalom kontrollál mindent. Csakhogy a civil társadalom nevében névtelen nyomásgyakorló csoportok, bankok, ipari-kereskedelmi csoportosulások, önjáró és öncélú pártok, szakszervezetek, illetve mindezek alkalmi összefonódásai határozzák meg az állampolgárok mindennapjait. (Ezeket nevezi Molnár „neofeudalitásoknak”.)
Molnár szerint a nyugati államok egy utópiát akarnak megvalósítani: a konfliktusok nélküli, tökéletes társadalmat. E szempontból több hasonlóságot találunk, mint gondolnánk, a liberális és a kommunista társadalmak között. Lényeges különbség, hogy Nyugaton az állam mint önálló entitás csak nyomokban létezik. Az arc nélküli (arcátlan?) szocializmus gondolata azért keltett jelentős sajtóvisszhangot, mert Molnár kortársainak nem volt evidencia az állam gyengesége, hiszen az jelen van az emberi élet minden területén, akárcsak az embert követő árnyék. Molnár a nyugati ideológia falovára mutat rá, jelezve, hogy ezzel akarják meghódítani Tróját, azaz a harmadik világot. Már a feltörekvő világ harmadikként való megjelölése is ideológiai lépés mind a liberális–kapitalista Nyugat, mind a kommunista Kelet részéről. E „harmadikat” ugyanis mindkettő a maga képére szerette volna formálni.
A nyugati demokrácia ideológiája elhasználódott, nem vonzza a „harmadik világot” – állapítja meg a szerző. A nyugati egyetemeket megjárt elitjei ideig-óráig a varázsa alá kerülnek, de előbb vagy utóbb autokratikus berendezésű államok kialakulásában segédkeznek: demokratikus vagy kommunista jelszavakkal feldíszített diktatúrák létrejöttéhez járulnak hozzá, afrikai, ázsiai vagy dél-amerikai türannoszokkal az élen. A „harmadik világ” politikai elitjei kacérkodnak a marxizmussal is, de azzal is csak azért, hogy felhasználják a saját érdekükben.
A „szocializmus” fogalmát Molnár idézőjelesen használja, jelezve, hogy az európai típusú szocializmusra hivatkozás tévedések forrása. Helyette a „monolitizmus” fogalmát ajánlja a harmadik világ lényegének megragadására. Dél-Amerikában, Afrikában és Ázsiában egy-egy karizmatikus vezető, volt törzsfőnök vagy leválthatatlan pártkonglomerátum ragadja meg vagy sajátítja ki a hatalmat, a népre, a nemzetre vagy a haladásra, a fényes jövőre hivatkozva. Még Indira Gandhi is azt gondolta, hogy a pártpluralizmus külföldi érdekeket szolgál. (Magyarország rendszerváltás utáni évtizedei sem képesek cáfolni e tételt.) A szerző szavának a „harmadik világban” súlya volt: életrajzát követve tudjuk, hogy nem az akadémiai vagy az egyetemi íróasztal mögül osztotta az igét, hiszen korának legszenvedélyesebb világjárója volt. Több kontinens egyetemein, főiskoláin tanított, állandóan úton volt Észak-Amerika és más földrészek között, kormánytagok, állami vezetők kérték ki tanácsát. Az Egyesült Államok és Európa szellemi életében viszont az uralkodó – balról fújó – széljárás következtében marginalizálódott.
Összegezve: a szerző számára a „harmadik világ” sem különb, mint az azt megelőző kettő. Állampolgárait a politikai autonómiától éppúgy megfosztja, mint a marxista modell. Viszont a jövő még előtte áll, szemben a Nyugattal, amelynek lassan már csak múltja van. „Lényegében Thomas Molnar megelégszik a különböző létező rendszerek hiányosságainak és torzulásainak a számbavételével anélkül, hogy megoldásokat is ajánlana” – jegyzi meg epésen Michel Mourlet a Valeurs actuelles folyóirat 1976. májusi számában írt recenziójában. „Úgy tűnik – folytatja –, hogy gondolkodását a monarchia iránti nosztalgia befolyásolja.”
Talán éppen ezért tudta új és gondolatébresztő szempontból értelmezni Molnár Tamás az értékeiből kiforgatott világot. És ezért nem támogatta néhány évvel ezelőtt egy róla szóló konferencia megrendezését a Magyar Tudományos Akadémia II. osztályának oly demokratikus filozófiai bizottsága.
