Mindehhez nyugodtan hozzávehetjük, hogy az elmúlt jó negyed században a világ megszokta az amerikai dominanciát. Messze nem tetszett ez mindenkinek, de a nemzetközi politikát meghatározó tényként értelmezték, s az óriás botladozása, a homályba vesző jövő még a korábbi kritikusokban is kétségeket ébreszt. Nem beszélve azokról, akik biztonsági és gazdasági értelemben a maguk kis világát alapozták a transzatlanti együttműködésre, míg liberális világképüket az amerikai álomra. Alóluk rúgja ki igazán a sámlit az Amerikát a befelé fordulással újra naggyá tenni akaró, a politikai korrektségre fittyet hányó Trump.
A győztesre azonban közvetlen elődeinél nehezebb feladat vár. Ő lesz ugyanis a Nyugat dominanciáját követő korszak első amerikai elnöke. Az Egyesült Államok egyre kevésbé élhet a hidegháború utáni két és fél évtized hegemóniájának privilégiumaival. Az inga a transzatlanti világ felől mind jobban kileng Ázsia felé, s a Nyugat szép lassan elveszíti a globális napirend meghatározásának a képességét. Ennek ellenére nem mutathat gyengeséget, mert az egyenlő lenne a bukásával. Clinton minden bizonnyal harcias külpolitikával próbálta volna letörni az Amerika hanyatlásáról terjedő szóbeszédet.
