Az óriás botladozása

Donald Trump lesz a nyugati dominan­ciát követő korszak első amerikai elnöke.

Már a brexit is jelezte, hogy baj van, Donald Trump győzelme azonban minden eddiginél egyértelműbben rávilágított arra, hogy rendszerszintű átalakulás, szép magyar kifejezéssel paradigmaváltás zajlik a világban. Vlagyimir Putyin már három éve beszélt erről a Valdaj Klubban, akkor azonban a még magabiztos Nyugat mindezt az orosz ambíciókhoz szabott ideológiaként söpörte félre. Egyre többször figyelmeztetett erre az amerikai diplomácia nagy öregje, Henry Kissinger is, ám az uralkodó elitet láthatóan nem rázta meg a sötét jövőkép felvázolása. Trump diadala azonban sokakat kijózanított. Az első számú nagyhatalom meglepő fordulatával beköszöntött az új világ. Pontosabban ez csak most tudatosult a fejekben.

A november 8-án történtek egy éjszaka alatt lenullázták az eddig megszokott kereteket, szociológusok, elemzők és politikusok gyűrték össze idegesen az eddig jól bevált vázlataikat, s ijedtséggel vegyes zaklatottsággal szembesültek azzal, hogy az évtizedekig érvényes válaszok, magyarázatok üres szavakká silányultak.

Új gondolkodásra, új megközelítésekre van szükség, ám nem mindenki képes váltani – míg az átalakulás bizonytalanságát nem veszélyként, hanem lehetőségként megélők nagyot nyerhetnek. Ezek közé tartozik a már említett, a trendváltozásra jó érzékkel és jó ütemben rátapintó orosz elnök, aki ezzel a bátorsággal jóval magasabbra repítette a nemzetközi porondon országát, mint arra belső helyzete, gazdasági ereje predesztinálná. De hasonló mondható el Orbán Viktorról is, aki az előjelekkel nem törődve az Európai Unión belül tényezővé tette az eddig szinte észrevétlen Magyarországot. Egyértelműen nyernek a közhangulat megváltozásán a magukat a fősodorral szemben meghatározó rendszerkritikus erők, a globalizáció sötét oldalára rámutatók, míg egyre mélyebb válságba kerül az új kihívásokra a hiteles választ nem találó hatalmi elit. Mindennél jobban megmutatkozott mindez Trump győzelmében és Hillary Clinton bukásában.

Szemünk előtt omlik össze az egyensúly elismerésén, egymás szuverenitásának elfogadásán alapuló, 1648 óta fennálló vesztfáliai világrend, veszélybe sodorva a rá alapozott békét és a vele összefüggő, globális kereskedelmen alapuló jólétet. Államok tűnnek el Algériától a Közel-Keletig, teret nyer a nemzeti egoizmus, a „csak mi számítunk” mentalitás, közben a kormányok fejére nőnek a multinacionális vállalatok, a globalizációval és az internet térnyerésével pedig az azonnali reakciók, a leegyszerűsített üzenetek és a show ural mindent. Geopolitikai értelemben mindezt csak tetézi, hogy az első számú hatalom, az Egyesült Államok vált a globális bizonytalanság egyik legkomolyabb tényezőjévé. Egyrészt azért, mert az ország belső megosztottsága minden korábbinál mélyebb, ráadásul súlyosbodnak a gazdaság bajai is, másrészt sokkolja a liberális hegemóniát megtestesítő Clinton győzelmével számoló nyugati világot a Trump által megtestesített kiszámíthatatlanság.

Mindehhez nyugodtan hozzávehetjük, hogy az elmúlt jó negyed században a világ megszokta az amerikai dominanciát. Messze nem tetszett ez mindenkinek, de a nemzetközi politikát meghatározó tényként értelmezték, s az óriás botladozása, a homályba vesző jövő még a korábbi kritikusokban is kétségeket ébreszt. Nem beszélve azokról, akik biztonsági és gazdasági értelemben a maguk kis világát alapozták a transzatlanti együttműködésre, míg liberális világképüket az amerikai álomra. Alóluk rúgja ki igazán a sámlit az Amerikát a befelé fordulással újra naggyá tenni akaró, a politikai korrektségre fittyet hányó Trump.

A győztesre azonban közvetlen elődeinél nehezebb feladat vár. Ő lesz ugyanis a Nyugat dominanciáját követő korszak első amerikai elnöke. Az Egyesült Államok egyre kevésbé élhet a hidegháború utáni két és fél évtized hegemóniájának privilégiumaival. Az inga a transzatlanti világ felől mind jobban kileng Ázsia felé, s a Nyugat szép lassan elveszíti a globális napirend meghatározásának a képességét. Ennek ellenére nem mutathat gyengeséget, mert az egyenlő lenne a bukásával. Clinton minden bizonnyal harcias külpolitikával próbálta volna letörni az Amerika hanyatlásáról terjedő szóbeszédet.

Valljuk be, ezt a világot még annak is nehéz elképzelnie a Nyugat dominanciája nélkül, aki nem szerette. Berlintől Brüsszelen és Párizson át Washingtonig pedig egyenesen kaotikusnak, irányt vesztettnek és veszélyesnek tűnik ez az új rend – különösen akkor, ha az ember a „posztnyugati” állapotot Nyugat-központú szemlélettel nézi. Közben minden átalakul: már létezik egy, a BRICS, a China UnionPay vagy az Ázsiai Fejlesztési Bank fémjelezte párhuzamos rend, amely hamarosan alternatívaként jelenik meg, s kialakul a többpólusú világ. Ideje hozzászokni a gondolathoz!