Fidel Castrót a jezsuiták nevelték, és nehéz is lett volna elképzelni egy protestáns ország vezetőjeként. Ízig-vérig latin férfi volt, bőbeszédű, gesztikuláló, patetikus és olykor komikus, aki világmegváltó álmait ügyesen egyeztette össze a gyakorlatiassággal. Sok kegyetlenséget elkövetett, de nem volt eredendően kegyetlen, és a szadista diktátorokkal szemben a teljhatalmat elérve nem fokozta, hanem mérsékelte az elnyomást. Fénykorában az életet habzsoló macsó volt, de idős korára környezettudatos, filozofálgató emberré vált, aki még a melegek elleni törvénytelenségeket is meg tudta bánni. Gazdag földbirtokos törvénytelen gyermekeként született egy cselédlánytól, de az apa hamarosan elvette az édesanyját, aki összesen hét utódot szült az idősebb Castrónak. Élete úgy kezdődött, mint egy latin-amerikai szappanopera, és úgy folytatódott, mint egy gerillafilm.
Huszonévesen előbb Dominikában, majd Kolumbiában próbált meg fegyveresen harcolni az Amerika-barát diktatúra ellen, de mindkét vállalkozás kudarcba fulladt. Utóbbi kalandja azért figyelemre méltó, mert az akciót Juan Perón argentin elnök kormánya szervezte meg. A fiatal Castro már ekkor erősen baloldali volt, Perón elnök pedig antikommunista, sokak szerint egyenesen fasiszta. Ezeknél a számunkra oly fontos fogalmaknál azonban Latin-Amerikában meghatározóbb az Egyesült Államokhoz való viszony, azaz az amerikai gazdasági és politikai befolyás szenvedélyes elutasítása és az ellene folytatott permanens függetlenségi háború. Ebben a frissen végzett kubai jogász és az argentin tábornok-elnök lélekben ugyanazon az oldalon állt.
Bár ma keveset beszélünk róla, Juan Perón volt sok későbbi latin-amerikai politikus előképe. Szembeszállt az amerikai diktátummal, korlátozta az észak-amerikai mintákat követő középosztály kiváltságait, és látványos akciókkal támogatta a szegényeket. Liberális szemmel „populista” volt, de azok a milliók, akik a történelemben először tőle kaptak iskolai oktatást, ingyenes egészségügyi ellátást, némi önbecsülést, nem háborogtak az ilyesfajta populizmus ellen. A demokráciát pedig azért sem kérték rajta számon, mert az addig is csak szavakban létezett a számukra.
Fidel Castro radikalizmusában túllépett Perónon, több szabadságot vett el népétől, ugyanakkor szélesebb körben adott számára jó oktatást, egészségügyi és szociális ellátást. De alapjában véve ő is az a tipikus latin népvezér volt, aki az Amerika elleni szabadságharcot és a szociális igazságosságot a demokratikus értékek fölé helyezte. Nyilván őszinte hittel vallotta magát marxistának, de ez nagyon latin-amerikai, nacionalista szenvedéllyel átitatott marxizmus volt. Akik ma Európában tisztelettel gyászolják, s akik undorodva említik a nevét, egyaránt az egyik utolsó „kommunista vezetőt” látják benne. De amíg az Egyesült Államok nagyvállalatai, lobbistái, diplomatái és helyben toborzott ügynökei továbbra is saját „hátsó udvarukként”, kvázi gyarmatként kezelik Latin-Amerikát, addig még számos hasonló népvezér tűnhet fel a térségben. Feltehetően ők már nem nevezik magukat kommunistának, legfeljebb szocialistának, de az ilyesfajta jelzőknél fontosabb vonásuk marad az Egyesült Államokkal szembeni nemzeti függetlenség kivívása és a szegénység mérséklése.
Amerika gazdasága jórészt a latin-amerikai térség nyersanyagának és lakosságának közel két évszázados folyamatos kizsákmányolásával vált óriássá. Ha kellett, lefizették, ha kellett, puccsal megbuktatták és megölették a helyi vezetőket. Olykor, mint Panama esetében, új államokat kreáltak saját céljaik érdekében, és a térség „banánköztársaságait” valóban a banánt termeltető United Fruit irányította. Ez a vállalatbirodalom buktatta meg puccsal és a CIA segítségével 1954-ben Guatemala demokratikusan megválasztott kormányát. Amelyet egyébként az a fiatal Che Guevara is lelkesen támogatott, aki az amerikai puccs hatására vált aztán progresszív orvosból radikális gerillává. Egyébként 1952-ben Fidel Castro is elindult volna egy polgári reformer párt jelöltjeként a kubai választásokon, de ott már a választásokat sem tartották meg, az amerikaiak által támogatott puccsal Fulgencio Batista vette át a hatalmat. Ez egyiküket sem menti fel az általuk elkövetett bűnök alól. De ott és akkor jó okuk volt arra, hogy belássák, demokratikus úton nem lehet megtörni az Egyesült Államoknak és helyi bábjainak a hatalmát.
Európából mindezt azért nehéz megérteni, mert az Egyesült Államok térségünkben mind a náci, mint a szovjet elnyomással szemben a demokratikus erőket támogatta. Igaz, 1956-ban geopolitikai okokból sorsára hagyta a magyar forradalmat, 1967-ben pedig besározódott a görögországi fasiszta puccsban. De ez sem homályosíthatja el a Nyugat-Európát felszabadító, és aztán negyvenöt éven át a szovjet fenyegetéssel szemben megvédő szerepét, a normandiai partraszállás és a nyugat-berlini légihíd heroizmusát. Ám sajnos ugyanez az Amerika a maga déli hátországában puccsokat szervezett, demokratikusan megválasztott elnököket öletett meg, vállalatbirodalmai nyomorba és természeti katasztrófába taszítottak egész országokat. Tárgyilagosan el kell ismerni, hogy Kennedytől Obamáig több amerikai elnök is megpróbált javítani a Latin-Amerikával fenntartott viszonyon. De a segélyek eltörpültek az onnan kinyert profit mögött, és a nagy vállalatbirodalmaik érdekeivel szemben végső soron minden amerikai politikus tehetetlen.
Kubának különösen megalázó szerep jutott, hiszen az ország Batista alatt az amerikai maffia bordélyházaként szolgált. Castro mai legvadabb kritikusai között sincs senki, aki kétségbe vonná, hogy Batistánál kegyetlenebb és egyben korruptabb zsarnok még Latin-Amerikában is kevés akadt. Ma már közismert tény az is, hogy a CIA rengetegszer próbálta megöletni Castrót. A mérgezett csokoládé és a tbc-vel fertőzött szivar a hollywoodi gengszterfilmek világát idézik, de valódi CIA-tisztek tervelték ki és próbálták meg végrehajtani a merényletet. A legromantikusabb Marita Lorenz esete: Castro egykori szeretőjét azzal küldte vissza Kubába a CIA, hogy mérgezze meg a kubai vezetőt. Marita azonban Havannában ellágyult a régi szerelemtől, felfedte a tervet Castro előtt, aki patetikus gesztussal kezébe adta a pisztolyát, hogy ha akarja, ölje meg. Fidel ekkor nyilván élete nagy, romantikus szerepét játszotta el, a latin férfiét, aki az imádott nő kezébe helyezi az életét. Viszont ezek után visszaengedte Marita Lorenzet az Egyesült Államokba, amit egy Sztálin-típusú diktátor sohasem tett volna meg.
Fidel Castro elsősorban és döntően kubai nacionalista volt, aki ha baloldalinak számított is, kommunista azért lett, mert az Egyesült Államok túl közel volt, a Szovjetunió meg kellemesen távol. Életét arra tette fel, hogy hazáját felszabadítsa az elnyomás alól. Ez közel hat évtizeden át sikerült is neki, de ez sem valódi szabadságot, sem igazi jólétet nem teremtett a népe számára. Nagy kérdés, hogy ez elsősorban rajta, az Egyesült Államokon, vagy a zavarosban szívesen halászó Szovjetunión múlott-e.
