Amellett, hogy számos baljós előjelet tartogat az erdélyi magyar iskolahálózat számára, a marosvásárhelyi katolikus gimnázium ügyében indított, a magyar közösség felháborodását kiváltó bűnvádi eljárás és annak háttere alaposan rávilágít a romániai kisebbségi oktatás gyermekbetegségeire. De legfőképpen arra, hogy a kisebbségi és felekezeti oktatás sokkal gyengébb lábakon áll Romániában, mint ahogy azt huszonhét évvel a rendszerváltást követően elvárhatnánk.
Miről is van szó? Mint megannyi, a kommunizmus idején elkobzott felekezeti épületet, az egykor a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnáziumnak otthont adó marosvásárhelyi ingatlanegyüttest is csak jóval a rendszerváltás után, 2004-ben szolgáltatta vissza a román állam tulajdonosának, az Erdélyi Római Katolikus Státusnak. Viszont a restitúció még nem jelentette azt, hogy a katolikus egyház birtokba is veheti az 1948-ban államosított épületet, vagy hogy újraindíthatja a 18. század elejéig visszanyúló felekezeti oktatást. Dorin Florea, a 43 százalékban magyarok lakta Marosvásárhely polgármestere – akinek magyarellenessége lassan Gheorghe Funarét, Kolozsvár egykori elöljárójáét is túlszárnyalja – megtámadta a bíróságon a visszaszolgáltatást, majd a végleges, az egyház számára kedvező ítéletet követően a telekkönyvezés is hosszadalmas folyamat volt.
2010-ben lejárt az egyház törvény szabta kötelezettsége, hogy a visszaszolgáltatott épületben helyet adjon az ott működő, román és magyar tannyelvű Unirea állami iskolának. A katolikusok azonban egykori főgimnáziumuk újraindításának engedélyeztetése reményében vállalták, hogy további tizenöt évig „megtűrik” ingatlanukban a tanintézetet. Sőt azután sem lakoltatták ki az oktatási intézményt, hogy az önkormányzat tizenhárom havi bérhátralékot halmozott fel velük szemben. Végül kompromisszumos megoldás született: az újonnan létesülő katolikus líceum önálló jogi személyiségként működik együtt a román főgimnáziummal, a megyeszékhely képviselő-testületében pedig az RMDSZ és a román demokrata-liberálisok alkotta többség megszavazta a katolikus gimnázium létrehozását, ahol tavaly kezdetét is vette az oktatás. A történethez hozzátartozik, hogy bizonyos román politikai erők és az Unirea vezetősége folyamatosan megpróbált keresztbe tenni a magyar iskolának, megkérdőjelezve egyebek mellett az épületrestitúció jogszerűségét.
A mindkét fél számára terhes kényszerházasság közepette jelentette be november elején a román korrupcióellenes ügyészség, hogy hivatali hatalommal való visszaélés gyanújával bűnvádi eljárást indít a katolikus iskola igazgatója, illetve Maros megye román főtanfelügyelője ellen. Ők a nyomozó hatóság szerint az oktatási minisztérium engedélyének hiányában járultak hozzá a tanintézet működésének megkezdéséhez. A fellépés egyértelműen túlzás annak a speciális vádhatóságnak a részéről, amelyet a társadalmat átszövő korrupció felszámolása érdekében hoztak létre, hiszen az iskolaalapítás esetében szó sincs megvesztegetésről. Vannak, akik – mint a decemberi romániai parlamenti választásokra készülő RMDSZ – a romániai magyarság, a kisebbségi oktatás elleni támadásként láttatják az ügyészségi fellépést, holott a kép sokkal árnyaltabb.
Utólag maguk az érintettek, köztük magyar önkormányzati képviselők is elismerték, hogy formailag és jogilag nincs rendben a képviselő-testületnek a felekezeti iskola létrehozásáról szóló határozata. S noha a bukaresti oktatási minisztérium RMDSZ-es államtitkára állítja: teljesen törvényesen jött létre a gimnázium, maga a tárca nem foglalt állást az ügyben. A legnagyobb veszély azonban amiatt fenyeget, hogy Romániában legtöbbször nem voltak elegendőek a tisztán szakmapolitikai indokok, az oktatási szempontok egy-egy magyar iskola elindításához. Az esetek többségében politikai alkukhoz vagy kényszerű kompromisszumokhoz kellett folyamodni, akárcsak a vásárhelyi katolikus iskola esetében.
Ezek a megállapodások pedig nemegyszer sebezhetőnek bizonyulnak. A kolozsvári Apáczai-gimnáziumban például a napokban – a tanév kellős közepén – derült ki, hogy nem működhet tovább Erdély egyetlen magyar nyelvű képzőművészeti osztálya, holott a megyei tanfelügyelőségen és az oktatási tárcánál egyaránt döntéshozatali pozícióban találni magyar szakpolitikusokat. Az csak a jéghegy csúcsa, hogy a mai napig nem sikerült elfogadtatni egy kisebbségi alaptantervet, és noha törvény írja elő, még mindig nem ültették gyakorlatba, hogy a kisebbségi diákok speciális tantervek szerint tanulják a román nyelvet. A helyi és központi döntéshozatalban az elmúlt két évtizedben fajsúlyos szerepet betöltő magyar (szak)politikai érdekképviselet egyáltalán nem állíthatja, hogy mindez a román ügyészség sara.
