Most, hogy a sokak által biztos befutónak gondolt zsémbes akarnok helyett az elmúlt évtizedek történéseinek logikus következményeként Miki egér lett a világ ura (igen, tudom, a kínaiak, az oroszok meg az ufók, de akkor is), ismét felerősödött a közbeszédben a nagyváros kontra vidék problematika. Az ellentét atavisztikus volta ellenére antagonisztikusnak látszik, kibékíthetetlennek mintegy, így aztán időnként felbukkan a homályból. A Clintonné–Trump-horroroperett fináléjában ugyanis kiderült, hogy bár a Mark Zuckerberg által irányított párhuzamos világ hírcsárdája a legfőbb felelős a végeredményért, azért az sem elhanyagolható tényező, hogy a választást végül a vidéki Amerika döntötte el. Manhattanből nézve a kockás inges, countryzabáló, vidéki, fehér tahók, akiknek viszont Minnesotából nézve pont elegük lett a sznob, finomkodó, papíron politikailag korrekt, ám gátlástalanul kizsákmányoló városi elitből. Más kérdés, hogy a jelöltek és a pártok közül egyik kutya, másik eb, és így is, úgy is a Wall Streeten születnek a döntések, de a kivörösödött fejű populista üvöltözéssel ideig-óráig ki lehet engedni a gőzt a mozdonyként fújtató tömegből.
Ebből a szempontból az amerikai komédia előjátéka a brexit volt, amelynek kapcsán feketén-fehéren kiderült, hogy a vidéki Anglia Barnaby felügyelő, Jones őrmester és Doc Martin kivételével elhúzna Európából, London meglehetősen vegyes összetételű lakossága viszont kőkemény unionista. Ráadásul a falusi britek (és ezen a ponton komoly formában is érdemes feltenni a halhatatlan kérdést a Gyalog galoppból, hogy kik azok a britek, mert azért ez sem annyira egyszerű) jelentős része képes volt a saját érdekeivel ellentétesen voksolni. Hogy miért? Csak. Mert elég volt. És dögöljön meg a szomszéd tehene is.
Egy pillanatig se gondoljuk ugyanis, hogy a politikai pragmatizmus csak úgy, akadálytalanul leszivárog a mélyrétegekbe, és a széles néptömegek majd érzelmek, irigység, gyűlölet és egyéb gyarlóságok nélkül méltóztatnak majd istenadta mivoltukat felmutatni. A politikai korrektség dogmájában pedig éppen az az egyik legnagyobb hazugság, hogy mindezt (és még sok minden mást) elintézi a kulturális különbségek fedőnévvel. Miközben a szigorúan elkülönülő kocsmaasztaloknál néhány feles után bátran kimondatik a büdös paraszt és a pesti köcsög mint archetípus – és ezzel már itthon is vagyunk.
Mert mi, magyarok ugyan vitézül szabadságharcolunk, és asszonyaink messze földön híresek a szépségükről, de ebből a szempontból nem sokban különbözünk az angolszász világtól. Példának okáért a Fidesz változatlanul a kistelepüléseken a legnépszerűbb, míg egy ökopárt képtelen egy épkézláb jelöltet kiállítani egy totál természetközeli faluban. De ha már a kormánypártról szó esett, a csodával határos kanyarbevételek (ifjonti liberális hév, polgári attitűd, a gyurcsányi rémálom felszámolása, vaskezű, minden empátiától mentes, neokonzervatív hatalomgyakorlás) után ott tartunk, hogy még csak nem is látszik semmilyen alternatíva. És bár a sajnos csak látszólag ellenkező oldalról (amit itt és most baloldalnak neveznek) időnként megjelennek reménykedő felvetések a Fidesz-éra végének lehetséges módozatairól és esetleges kiváltó okairól, ezek többnyire látomásos vágyakozások.
Amivel a Fidesz szavazókat veszíthet, az a rosszullétig túlpörgetett (népszavazás), vagy éppen az elégtelen kommunikáció – erre a „kútadó” a friss példa, amely megmozgatta a vidék fantáziáját. Mert bár egyelőre nem vezetett olyan jól fotografálható tüntetéshez, mint az internetadós baki, azért jelentős anyázás tapasztalható a végeken. Noha a kutak bejelentési kötelezettségéről intézkedő rendelet világosan kimondja, hogy az egyébként felettébb rossz emlékeket idéző ötlet nem vonatkozik a kiskertek locsolására használt kutakra, ennek ellenére elszabadultak az indulatok. A kommentek között akad minden, mint a búcsúban, ibizai kokainmámor és kendertilolás, kéményadó és Mátyás király, halastavazás és rizsföldezés, pocokfejűzés és ávósozás, vérmérsékletnek és érdeklődési körnek megfelelően. Ugyanakkor akadnak olyanok is szép számmal, akik visszatérnek a kályháig, és felteszik a legizgalmasabb kérdést, egyáltalán miért fizetünk (nem is keveset) az alapvető emberi szükségletnek és jognak számító ivóvízért? Merthogy így kezdődött az indiánoknál is, és mi lett a vége.
Lehet ezen vidám birkaként nevetgélni, sőt ab start sületlenségnek tartani, mint az alanyi jogon járó alapjövedelmet, amivel meg az a baj, hogy amikor (perceken belül) ugrik egyet a robottechnológia, és a maradék munkásosztály már végképp nem a paradicsomba megy, hanem valahova egészen máshová, és kirakatostól viszi a tévét, akkor az arcunkra fagyhat a mosoly. A vízzel meg még komolyabb gáz lehet. Amerikában mindenesetre már azért is börtön járhat, ha valaki összegyűjti az esővizet.
