Mert mi, magyarok ugyan vitézül szabadságharcolunk, és asszonyaink messze földön híresek a szépségükről, de ebből a szempontból nem sokban különbözünk az angolszász világtól. Példának okáért a Fidesz változatlanul a kistelepüléseken a legnépszerűbb, míg egy ökopárt képtelen egy épkézláb jelöltet kiállítani egy totál természetközeli faluban. De ha már a kormánypártról szó esett, a csodával határos kanyarbevételek (ifjonti liberális hév, polgári attitűd, a gyurcsányi rémálom felszámolása, vaskezű, minden empátiától mentes, neokonzervatív hatalomgyakorlás) után ott tartunk, hogy még csak nem is látszik semmilyen alternatíva. És bár a sajnos csak látszólag ellenkező oldalról (amit itt és most baloldalnak neveznek) időnként megjelennek reménykedő felvetések a Fidesz-éra végének lehetséges módozatairól és esetleges kiváltó okairól, ezek többnyire látomásos vágyakozások.
Amivel a Fidesz szavazókat veszíthet, az a rosszullétig túlpörgetett (népszavazás), vagy éppen az elégtelen kommunikáció – erre a „kútadó” a friss példa, amely megmozgatta a vidék fantáziáját. Mert bár egyelőre nem vezetett olyan jól fotografálható tüntetéshez, mint az internetadós baki, azért jelentős anyázás tapasztalható a végeken. Noha a kutak bejelentési kötelezettségéről intézkedő rendelet világosan kimondja, hogy az egyébként felettébb rossz emlékeket idéző ötlet nem vonatkozik a kiskertek locsolására használt kutakra, ennek ellenére elszabadultak az indulatok. A kommentek között akad minden, mint a búcsúban, ibizai kokainmámor és kendertilolás, kéményadó és Mátyás király, halastavazás és rizsföldezés, pocokfejűzés és ávósozás, vérmérsékletnek és érdeklődési körnek megfelelően. Ugyanakkor akadnak olyanok is szép számmal, akik visszatérnek a kályháig, és felteszik a legizgalmasabb kérdést, egyáltalán miért fizetünk (nem is keveset) az alapvető emberi szükségletnek és jognak számító ivóvízért? Merthogy így kezdődött az indiánoknál is, és mi lett a vége.
