Az Egyesült Államok 45. elnökének pénzügyminiszter-jelöltje Jamie Dimon, a JP Morgan Bank elnök-vezérigazgatója. Kinevezése esetén neki kell a gyakorlatba átültetnie Donald Trump elképzeléseit, amelyeket a „Tegyük újra naggyá Amerikát!” jelmondatban foglalt össze. Dimon a Trump által előszeretettel ostorozott „establishment” emblematikus figurája, akinek bankjával együtt oroszlánrésze volt a 2008-ban kirobbant pénzügyi válságban. A JP Morgan a válság fő szimptómájaként ismert „mérgezett” hiteltermékek egyik fő fejlesztőjeként és forgalmazójaként ismert. 2012 májusában a Dimon vezette JP Morgan rendkívüli jelentésben számolt be egy kétmilliárd dolláros, az említett termékek kereskedelmében keletkezett veszteségről, amelynek kapcsán a bank – és Dimon – a mai napig a tőzsdefelügyelet, a Federal Reserve (az amerikai központi bank) és az FBI vizsgálata alatt áll.
Trump ambiciózus programjának kulcselemei közé tartozik a társasági adók 35-ről 15 százalékra történő csökkentése és egy több ezer milliárd dollárt felemésztő infrastrukturális beruházási program megvalósítása. A kiadási oldalon a szövetségi költségvetésből finanszírozott egészségügyi programok megnyirbálása található mint olyan elem, amely a kiadások csökkentését és nem azok növelését szolgálja. A többi elképzelés ugyanis, mint például a határvédelem megerősítése vagy a bűnözés elleni fokozott fellépés, a kiadások növekedését eredményezik. Trump ígéretei között szerepel továbbá a veteránok helyzetének javítása, ami viszont komoly kiadásnövelő tényező, tekintve, hogy több mint 21 millió emberről beszélünk. Növekvő bevétel származhat a kínai és egyéb importtermékek megvámolásából, de ezt jelenleg lehetetlen számszerűsíteni, miután semmi konkrétum nem került nyilvánosságra.
Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász üdvözölte Trump infrastrukturális fejlesztési elképzeléseit, hangsúlyozva: a jelenlegi alacsony kamatszint lehetőséget teremt arra, hogy az államadósság növelésével a program megvalósuljon. Vélhetőleg ezért jelent meg a JP Morgan vezérének neve a miniszterjelöltek listáján. Dimon feladata lenne az állampapírok eladásának megszervezése, amiben valóban kellő tapasztalata van. Hiszen világéletében ezt csinálta.
Az államadósság növelésének finanszírozása nehezen képzelhető el külföldről. Ennek fő oka, hogy Trump Kína és esetleg más országok termékeivel szemben is importvámok bevezetését tervezi. Itt olyan államokra kell gondolni, ahonnan több áru és szolgáltatás érkezik, mint amennyit Amerika exportál (például Japán, Korea). Jelenleg ezek az országok a többletből jelentős mennyiségű amerikai állampapírt vásárolnak. Ha a többlet eltűnik, ez a folyamat leáll.
A belső piacról történő finanszírozás nulla vagy negatív kamat mellett nem lehetséges, lévén hogy a vállalatok – amelyeknek van készpénzük – nem hitelezik a kormányt, a lakosságnak nincsenek megtakarításai, az intézményes befektetők – bankok, befektetési és nyugdíjalapok – pedig hozamérdekeltek, mert ebből fizetnek befektetőiknek és tagjaiknak nyugdíjat vagy osztalékot. A kínálati oldalon megjelenő többletállampapír-mennyiséget tehát kizárólag magasabb hozam esetén fogják megvenni, nem tehetnek mást. A kívánt likviditást újabb pénznyomtatási hullámmal nem lehet megteremteni, mert ez a dollár oly mértékű leértékelődével járna, hogy az világszerte a dolláralapú befektetésekből történő menekülést eredményezhetné. Nincs más út, mint a kamatok emelése, legalább 2-3 százalékkal. A kamatemelés növeli úgy az állami, mint a privát adósság finanszírozásának költségeit, és fékezi a gazdaság Trump által hőn áhított növekedését.
Az egészségbiztosítás (az úgynevezett Obamacare) és a Medicaid programok korábban említett részleges megszüntetése és racionalizálása minden republikánus kormány álma, aminek viszont komoly és összetett szociális következményei vannak. A világ egyik leggazdagabb országában ugyanis minden második állampolgár (!) részesül valamilyen szövetségi juttatásban (egészségbiztosítás, segély, élelmiszerjegy). Ennek radikális átalakítása lehetetlen, maximum hozzákezdeni lehet egy elnöki ciklusban. (Zárójelben megjegyzendő, hogy jellemzően a republikánus elnökök működése alatt nőtt az államadósság. Hozzátenném, hogy Trumptól eddig keveset vagy talán semmit sem hallottunk az államadósság szintjével kapcsolatos elképzeléseiről. Mindenkit emlékeztetnék, hogy a GDP-arányos államadósság tekintetében az Egyesült Államok Olaszországhoz hasonló helyzetben van.)
Trump ígéretei azon a feltételezésen alapulnak, hogy az amerikai gazdaság növekedését a belső piac erősítésével, a „szabad (amerikai) piacot szabad (amerikai) embereknek” elv érvényesítésével lehet biztosítani. A belső piac növekedése egyenlő a fogyasztás emelkedésével. Tekintve, hogy az amerikai polgároknak megtakarításuk szinte nincs, jövedelmük átlagban stagnál avagy csökken (ezért szavaztak Trumpra), adósságuk viszont van bőven, még növekvő jövedelmek esetén is elsőként az adósságukat kellene törleszteniük. Mindezt olyan kamatkörnyezetben, ahol az adósság finanszírozása drágul.
Amerika gazdasága jó ideje nem exportorientált, amit a kereskedelmi deficit évtizedek óta tartó növekedése bizonyít. Ennek a trendnek a megváltoztatása csak akkor lehetséges, ha Amerika szerepe a globális kereskedelemben növekszik, mégpedig nem tőkeexport útján – hiszen az csökkentené a hazai munkahelyek számát –, hanem áruk és szolgáltatások eladásával. De Trump nem akarja a TTIP-t, és felül akarja vizsgálni a NAFTA-t. Haza akarja hozni a tőkét, vagyis a külföldön működő vállalatokat, hogy az importtermékeket kiváltva a hazai fogyasztást szolgálják ki. Csakhogy a külföldön működő vállalatok tulajdonosai számára még a 15 százalékosra csökkentendő társasági adó sem feltétlenül vonzó, tekintve, hogy a világ más tájain – például Magyarországon – olyan szerződéseket tudnak kötni a helyi kormányokkal, amelyek többéves adómentességet, munkahelyteremtési támogatást, az adóhatóság részéről különleges bánásmódot, adóoptimalizálási konstrukciókat kínálnak. Az olcsó munkaerőről, a külső piacok meghódításáról nem is beszélve. Ők már kinőtték Amerikát. Visszatérésük a cég értékének csökkenésével járna, ami a részvényeik árában tükröződne. Nincs az a vállalatvezető, aki ilyen lépést proponálni merne egy éves közgyűlésen: a tulajdonosok helyben meglincselnék.
Összefoglalva: Trump gazdasági programjának eddig ismert elemei – megfejelve Krugman javaslatával – nélkülözik azt a bázist, amelyre az effajta elképzelések alapozhatók lennének. Az újonnan megválasztott elnök kénytelen lesz leszállni a földre. Kérdés, milyenre sikerül a leszállás: tapsolnak-e az út végén négy év múlva a választók, vagy legyintenek.
A szerző közgazdász
