Amikor az alapító atyák a második világháború után összeborultak, Nagy-Britannia látványosan kimaradt az Európai Szén- és Acélközösségből, s az épp leépülő gyarmati világából óhajtott „ihletet meríteni”. Most pedig egy olyan időszakban akar menekülni a föderalizálódó Európából, amikor a föld összes létező gazdasági térsége egy finoman szőtt pókhálóhoz hasonlít, amelyet ha valahol becsapódás ér, azt minden egyes része megérzi.
Nagy-Britannia sohasem ismerte be, hogy uniós tagsága egy kezdetétől fogva elrontott, nem működő házasság, amelyet viszont a túlélésért éppen most nem lenne szabad felbontani. Az európai összefejlődés, a globális céghálók által meghatározott nemzeti gazdaságok, nem utolsósorban a londoni City tevékenysége relatíve rövid idő alatt annyira az Európai Unióhoz láncolta az Egyesült Királyságot, hogy a távozás irtózatos érdeksérelmekkel fog járni. Bár borítékolható, hogy például a brit halászok jól fognak járni, mert az uniós halászati kvótáktól szabadulva kis túlzással újra lehet osztani a piacot, vagyis a vizeket, illetve a szarvasmarha-tenyésztők és a családi gazdálkodók is megtalálhatják számításukat, mert nem kell a másik huszonhét tagállamban élő pályatársaikkal versenyezniük a honi piacért.
De hogy egyes rétegek jól járnak, nem jelenti azt, hogy a nemzetgazdaság egésze is jól jár. Az immár a termékek és szolgáltatások szabad áramlására beállított szigetországi gazdaság – amelynek zászlóshajója a londoni pénzügyi központ – nagyon meg fogja érezni, hogy újfent kimarad az európai együtt mozgásból.
