Szakadékony gazdasági hálózatok

Nagy-Britannia Európához képest kétségbeejtően ellentétes mozgást produkált az utóbbi hetven évben.

E lángoktól ölelt térség, tágabb hazánk legújabb kori történetírását, szociokulturális változásait illetően beszélhetünk a szét­fejlődés elméletéről – vagyis arról, hogy Trianon után az utód­államokban rekedt magyar közösségek óhatatlanul is megindultak az uralkodó államszervezetek által diktált irányokba. Bár ellenkező előjellel, ezt a gondolatot talán lehet alkalmazni az Európai Unió történetére is. Elnézést a kifacsart szóért, de a folyamatosan zajló „összefejlődést” csak a vak nem látja. Uniós csatlakozásunk előtt nap mint nap értesülhettünk arról, hogy szuverenitásunk épp melyik részét ruházzuk át Brüsszelre, vagyis hogy az uniós joganyag hogyan rendezkedik be Magyarországon.

A szerencsésebb történelmi fejlődésű Nagy-Britannia is jól átgondolhatta a hetvenes években, hogy milyen istállóba köti be lovait, és szuverén nagyhatalomként dönthetett arról, hogy egy akkor még csak szerény, de biztató gazdasági eredményeket felmutató térség teljes jogú tagja lesz. Egyes feltevések szerint a formálódó EU Jacques De­lors bizottsági elnök idején követte el az ősbűnt, és vált gazdasági szövetségből visszafordíthatatlanul politikai közösséggé. Amit remek politikai érzékkel Margaret Thatcher ismert fel; ekkor, 1988-ban hangzott el híres bruggei beszéde, amely épp erre a nemkívánatos folyamatra hívta fel a figyelmet.

Nem vitás, hogy azóta az ötszázmilliós lakosságú gazdasági térség milyen jelentékeny helyet foglal el a globális gazdaságban. A blokkhoz tartozó tagállamok a fejlett nyugati világ vitathatatlan haszonélvezői, részben formálói, ugyanakkor egy egyirányúsított posztmodern narratíva részesei.

Az unió ugyanis alap­okmányában is a létező világok legjobbikaként hirdeti magát, mintegy beteljesítve az ógörög társadalmi ideálokat, befejezve egyúttal a történelmet. A jólét, szabadság, biztonság, jogállamiság szavak csak úgy hemzsegnek a lisszaboni szerződés preambulumában.

Persze nem ez a baj, illetve nem itt van a legnagyobb baj. Nagy-Britannia Európához képest kétségbeejtően ellentétes mozgást produkált az utóbbi hetven évben.

Amikor az alapító atyák a második világháború után összeborultak, Nagy-Britannia látványosan kimaradt az Európai Szén- és Acélközösségből, s az épp leépülő gyarmati világából óhajtott „ihletet meríteni”. Most pedig egy olyan időszakban akar menekülni a föderalizálódó Európából, amikor a föld összes létező gazdasági térsége egy finoman szőtt pókhálóhoz hasonlít, amelyet ha valahol becsapódás ér, azt minden egyes része megérzi.

Nagy-Britannia sohasem ismerte be, hogy uniós tagsága egy kezdetétől fogva elrontott, nem működő házasság, amelyet viszont a túlélésért éppen most nem lenne szabad felbontani. Az európai összefejlődés, a globális cég­hálók által meghatározott nemzeti gazdaságok, nem utolsósorban a londoni City tevékenysége relatíve rövid idő alatt annyira az Európai Unióhoz láncolta az Egyesült Királyságot, hogy a távozás irtózatos érdeksérelmekkel fog járni. Bár borítékolható, hogy pél­dául a brit halászok jól fognak járni, mert az uniós halászati kvótáktól szabadulva kis túlzással újra lehet osztani a piacot, vagyis a vizeket, illetve a szarvasmarha-tenyésztők és a családi gazdálkodók is megtalálhatják számításukat, mert nem kell a másik huszonhét tagállamban élő pályatársaikkal versenyezniük a honi piacért.

De hogy egyes rétegek jól járnak, nem jelenti azt, hogy a nemzetgazdaság egésze is jól jár. Az immár a termékek és szolgáltatások szabad áramlására beállított szigetországi gazdaság – amelynek zászlóshajója a londoni pénzügyi központ – nagyon meg fogja érezni, hogy újfent kimarad az európai együtt mozgásból.