Száz évvel ezelőtt hunyt el Ferenc József osztrák császár, magyar apostoli király. Számos egyéb címe is volt természetesen, élete végére azonban leginkább mindenki Ferencjóskája lett. Más közép-európai nyelveken is megvan e kedveskedő megszólítás megfelelője. Ferenc József jól tudta, hogy egy letűnt korszakot képvisel, túlélve saját idejét. Több mint hetven éven át állt a Habsburg Monarchia élén. Manes Sperber osztrák–francia író úgy emlékszik vissza, hogy zsidó vallású apja 1916. november 21-én a halálhír hallatán könnyekre fakadt: „Minden bizonytalan lesz ezentúl.”
Ferenc József személye Közép-Európában több mint tíz nép és féltucatnyi vallás mindennapjait határozta meg, és egy nyugodt, békés, fejlődő korszak szimbólumává vált. A fiatalon hatalomra került uralkodó forradalmakon, neoabszolutista reformokon, magánéleti tragédiákon át jutott el addig a megbecsülésig, amit élete végén élvezett birodalmának népei körében. Hiába ábrázolta az utódállamok történetírása a Monarchiát „a népek börtöneként”, egy trieszti szlovénnek, egy kárpátaljai ruténnak, egy vajdasági németnek vagy egy lembergi zsidónak soha a XX. században nem volt annyi joga és lehetősége, mint a mai napig sokszor lebecsült Osztrák–Magyar Monarchiában. Nem Ferenc József, hanem az őt követő nacionalista, progresszív erők teremtették meg a népek börtöneit. Auschwitz vagy Srebrenica egyaránt a Habsburgok egykori birodalmának területén feküdt – de nem ők, hanem a későbbi nemzetállamok tették a népirtások szinonimáivá.
A Habsburgok birodalma – ellentétben a korszak nyugat-európai államaival – nem törekedett nemzeti homogenitásra. Közép-Európát a Habsburgok a maga történelmileg kialakult sokszínűségében őrizték meg. A Monarchia szétverése után azonban gyenge nemzetállamok jöttek létre, amelyek befelé elnyomták a kisebbségeiket, kifelé pedig erőtlennek bizonyultak a német és az orosz veszéllyel szemben. Mindezt előre látta Frantisek Palacky cseh politikus már 1848-ban, amikor azt írta: „ha nem lenne Ausztria, a népek érdekében ki kéne találni”. Közép-Európa mint kulturálisan összetartozó térség valóban az osztrák–magyar államalakulat szétverésével szűnt meg végleg. Nacionalizmusok, fasizmusok, kommunizmusok, kitelepítések, gyilkosságok kísérték a Habsburgok utáni „szép új világot”.
A Habsburgok birodalmát természetesen – bármennyire is jó lenne – ennyi történelmi katasztrófa után már nem lehet visszaállítani. A nyugati hatalmak az I. világháború után nem hagyták, hogy e térség önálló tényező maradjon, és egy brutális béke révén olyat tettek, ami az európai diplomáciában majdnem egyedülálló volt: egy egész birodalmat töröltek le a térképről. A térségben e döntéssel mindenki rosszul járt. Bécs és Budapest kishatalmakká lettek, a Habsburg Monarchia nagy része végleg felolvadt a kelet-európai szürke szomorúságban, de még az olasz Trieszt is vesztese az elmúlt száz évnek.
A mából nem nehéz tehát pozitívan megítélni a Habsburgokat. A birodalom népei persze már egykoron is tisztelték uralkodóikat, a nacionalista hangulat csupán szűk értelmiségi körökre volt jellemző. Ferenc József népei büszkék voltak saját kultúrájukra, nyelvükre, vallásukra, de mindezt a Habsburgok történelmileg kialakult birodalmán belül akarták és tudták megélni. Nem véletlenül állt annyi román, horvát vagy szlovén politikus Ferenc Ferdinánd nagyosztrák föderációs tervei mellé. Ferenc Józsefre ugyanúgy uralkodójukként tekintettek az isztriai horvát falvakban, mint a galíciai ruténok, a bukovinai románok, a trentói olaszok vagy a felvidéki szlovákok között.
Ferenc József több mint hetven évig békét, nyugalmat és fejlődést biztosított a birodalom minden része számára. Közép-Európa városaiban még ma is azok a legszebb épületek, amelyek ekkoriban készültek. Színházak, pályaudvarok bizonyítják a mai napig a korabeli fellendülést. Ferenc József pedig egyetlen néppel sem kivételezett, ő tényleg nem a nacionalizmus, hanem a katolikus birodalmi gondolat jegyében kormányozta államát.
Ma már a nemzetállami történetírások falát is kezdi áttörni a felismerés, hogy Ferenc József birodalma nem a népek börtöne volt. Az emlékezetpolitikában is jelentős változások figyelhetők meg. A Habsburg-múlt teremt kapcsolatot manapság Bregenz és Lemberg, Trieszt és Kassa között, megidézve egy olyan korszakot, amikor a multikulturalizmus e térségben nem absztrakt liberális jelszó, hanem mindennap megélt valóság volt. A menekültkérdés vitáiban arra is emlékezhetünk, hogy – mint Habsburg Ottó nyilatkozta egykoron – a bosnyák muzulmánok is a Habsburgok hűséges alattvalói voltak. A Habsburgok már száz évvel ezelőtt tudták, hogy akár az iszlám is lehet Európa része.
– Minden osztrák császár az én császárom, de Ferenc József különösen az én császárom, gyerekkorom és ifjúságom császára – írta Joseph Roth 1935 májusában a bécsi Wiener Sonn- und Montagszeitung hasábjain. Nem csupán a gyerekkor utáni nosztalgia szólt az íróból. Egy olyan Európában, ahol zsidóként egyre szorultabb helyzetbe került, és mindenütt a gyűlölet növekedését tapasztalhatta, joggal emlékezett vissza a császárra, aki a zsidók számára is békét és nyugalmat hozott. A valóban konzervatív Habsburg-eszmeiségtől teljességgel idegen volt a nacionalizmus vagy az antiszemitizmus. Adolf Hitler éppen ezért gyűlölte annyira a Habsburgokat, akik közül többen is – mint például a trónörökös Habsburg Ottó – a nácizmus ellen próbáltak szervezkedni a harmincas években.
A Habsburg-ellenesség ma is jelen van a nacionalisták körében. Marine Le Pen francia politikus idén nyáron a The New York Timesban ugyanazzal vádolta az Európai Uniót, amivel egykoron az Osztrák–Magyar Monarchiát illett progresszív körökben: a népek börtöne mindkettő. Ferenc József halálának napján éppen ezért nem elég csupán emlékezni egy nagy császárra, királyra. Hanem emlékeztetni is kell arra, hogy milyen körök milyen érvekkel ásták alá egykoron Közép-Európa egységét, sokszínűségét, fejlődését. Emlékeztetni kell arra, hogy azok a körök idézték elő Közép-Európa százéves magányát, amelyek ma is a nemzetek közötti gyűlölködést szítják és a nemzeti homogenitást hirdetik.
Ennek ellenszere térségünkben nem lehet más, mint a történelmileg kialakult sokszínűség védelme, megbecsülése. Kevés konzervatívabb gondolat lehet ennél.
A szerző jogász, újságíró
