Szimplán értéktelen

A politikusok főnökei mi vagyunk, magyar választópolgárok.

Mi ez a disznóól? Ki itt a főnök? – meg sem tudom számolni, hányszor dünnyögtem magam elé ezt a költői kérdést magyar vendéglátóhelyeken, amikor a pincér, akinek egyébként az lett volna a dolga, hogy kiszolgáljon, pofákat vágott, esetleg be is szólt, és úgy tűnt: Hiába vagyok szántszándékkal kedves, csak még jobban felbőszítem. Az ő szemében én, a vendég nem megélhetésének forrása vagyok, hanem valami alkalmatlankodó idióta, aki olyan értelmezhetetlen elvárásokkal zavarja szent köreit, mint mondjuk az udvariasság vagy a segítőkészség, és olyan extra kívánságokkal rabolja a drága idejét, mint hogy munkaidőben szabad konnektort kell keresgélnie a laptopnak. A magyar vendéglátás mindazonáltal fejlődik, bár lassabban, mint ami huszonöt év piacgazdasági lét után elvárható lenne.

A legbölcsebb magyarázatot eddig egy barátom szállította, aki menetrendszerű dünnyögésemre azt válaszolta: feleslegesen emlegetem a főnököt, ő múltkor látta, pont bejött, és higgyem el, hogy teljesen ugyanolyan, mint az általa alkalmazott pincér. Nincs abban semmi meglepő, hogy magához hasonló embereket szerződtet. Hiszen azokkal a dolgokkal, amiket én itt emlegetek, valószínűleg ő maga sincs tisztában. Egyébként is nyilvánvaló, hogy elmegy a szekér így is. Ha megvan a kézzelfogható haszon, akkor miért kellene a tulajdonosnak olyan hiábavaló külsőségekkel foglalkoznia, mint a jó modor? Nem látom talán, hogy a hely most is tele van emberekkel? Fogyasztanak és fizetnek, és nemhogy az udvariasság, sokszor még a minőség sem számít, megveszik az is, ami gyenge, drágán is. Mégis, mit várok?

És már ott is vagyunk, ahol a part szakad: vagyis, hogy talán tényleg igaz, hogy minden népnek olyan vezetői vannak, amilyeneket megérdemel. A politikusok főnökei ugyanis mi vagyunk, a magyar választópolgárok, legalábbis abban az értelemben, hogy mi szerződtetjük őket az ország vezetésére. Nyilván elsősorban a tartalmi kérdésekkel foglalkozunk, amikor választunk, nem a formával. Végül is az a lényeg, milyen volt a kávézóban a kávé, és hogy találtam-e konnektort, hogy megírjam és leadjam ezt a cikket. De ahogy telnek az évek, mégis egyre kényesebb leszek a formára, és kezdem felfedezni, hogy a „nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani” nem csak egy unalmas közhely. Ma Magyarországon kétségkívül csillagászati távolságra vagyunk attól, hogy ne a tisztesség, hanem csak annak látszata miatt kelljen aggódnunk. De ha már a tisztességen nem sikerül javítani, akkor javíthatnánk legalább a látszaton. Először is mert ingyen van, másodszor pedig mert sokat számít. Alapvetően meghatározza a közérzetünket. Bárki, akinek volt már munkahelye, tudja, hogy a „köszönjük a mai munkátokat, nagyon ügyesek voltatok” nem forintosítható, de aki átélte, tisztában van vele, hogy mennyit javít az életminőségen. A látszatok, amelyeket magunk körül teremtünk, azért is fontosak, mert állást foglalunk velük: arról beszélünk, hogy mit tartunk értékesnek, hogy mivel akarunk kitűnni.

Túl sok minden történt az elmúlt hónapban ahhoz, hogy Rogán Antal helikopteres kirándulása sokáig a figyelem középpontjában maradjon – csak egy példa, hogy megszűnt az újság, amelyben a sztori eredetileg megjelent –, pedig a történetnek sok tanulsága van. A mai napig zajlik az osztás-szorzás, a kommentelők azt számolgatják, hogy mennyi volt a helikopterút költsége, bruttó és nettó.

Bencsik András, a Demokrata főszerkesztője pedig azzal az építő megjegyzéssel tette fel a koronát az ügyre, hogy a helikopterezést bármelyik középosztálybeli megengedheti magának. Ebből sajnos csak az derült ki nyilvánvalóan, amit már amúgy is tudtunk: hogy Magyarországon nincs középosztály. Ha lenne, akkor tényleg lehet, hogy megengedhetné magának – de biztos, hogy ez a polgár ismertetőjele?

Egy vita hevében valaki egyenesen azzal vádolt meg, hogy kádárista vagyok, amiért azt kérem számon a politikai eliten, hogy miért nem él szerényen. Kádárista mivoltom valószínűségét lényegesen csökkenti, hogy a sokat emlegetett ember meghalt még azelőtt, hogy megérthettem volna, ki volt ő, és mit „köszönhetünk” neki. Pedig talán jelentős részben az ő számlájára írható az a szellemi állapot, amelyben mára a helikopter, a Gucci meg a szépségver­seny-szervezés lett státusszimbólum, és nem mondjuk a művészetpártolás (amelyen még véletlenül sem a nemzeti vagyon magánlakásokba kölcsönzését értjük) vagy a karitatív tevékenység. Ezek az ügyek bejárják a sajtót, és idegesítenek is jó néhány választópolgárt, de félő, hogy ebben nagyobb része van az érthető frusztrációnak – hogy az ő egy hónapi munkájának piaci értéke valószínűleg kisebb, mint az általa felhatalmazott politikus esküvői fuvarjáé –, mint annak a felismerésnek, hogy ez egészen egyszerűen nem menő. Csak szimplán értéktelen.