Túl sok minden történt az elmúlt hónapban ahhoz, hogy Rogán Antal helikopteres kirándulása sokáig a figyelem középpontjában maradjon – csak egy példa, hogy megszűnt az újság, amelyben a sztori eredetileg megjelent –, pedig a történetnek sok tanulsága van. A mai napig zajlik az osztás-szorzás, a kommentelők azt számolgatják, hogy mennyi volt a helikopterút költsége, bruttó és nettó.
Bencsik András, a Demokrata főszerkesztője pedig azzal az építő megjegyzéssel tette fel a koronát az ügyre, hogy a helikopterezést bármelyik középosztálybeli megengedheti magának. Ebből sajnos csak az derült ki nyilvánvalóan, amit már amúgy is tudtunk: hogy Magyarországon nincs középosztály. Ha lenne, akkor tényleg lehet, hogy megengedhetné magának – de biztos, hogy ez a polgár ismertetőjele?
Egy vita hevében valaki egyenesen azzal vádolt meg, hogy kádárista vagyok, amiért azt kérem számon a politikai eliten, hogy miért nem él szerényen. Kádárista mivoltom valószínűségét lényegesen csökkenti, hogy a sokat emlegetett ember meghalt még azelőtt, hogy megérthettem volna, ki volt ő, és mit „köszönhetünk” neki. Pedig talán jelentős részben az ő számlájára írható az a szellemi állapot, amelyben mára a helikopter, a Gucci meg a szépségverseny-szervezés lett státusszimbólum, és nem mondjuk a művészetpártolás (amelyen még véletlenül sem a nemzeti vagyon magánlakásokba kölcsönzését értjük) vagy a karitatív tevékenység. Ezek az ügyek bejárják a sajtót, és idegesítenek is jó néhány választópolgárt, de félő, hogy ebben nagyobb része van az érthető frusztrációnak – hogy az ő egy hónapi munkájának piaci értéke valószínűleg kisebb, mint az általa felhatalmazott politikus esküvői fuvarjáé –, mint annak a felismerésnek, hogy ez egészen egyszerűen nem menő. Csak szimplán értéktelen.
