A határok megnyitása után sűrűn utaztam haza, olykor akadtak útitársak is. Egyikük, aki nemcsak a német nyelvet bírta tökéletesen, hanem még a bajor tájszólást is hitelesen beszélte, hiszen ott nőtt fel, egy ideig hazafelé utazott velem, majd továbbment Törökországba. Meg akarta ismerni eredeti hazáját, amolyan fordított Evliya Celebiként ez a felfedezőút volt hazautazásainak célja. Mosonmagyaróvár környékén mosolyogva forgatta a fejét, és megjegyezte: akárhogyan is nézi, más ez a táj, a lelkének sokkal közelebbi. Mert mégiscsak százötven évig török pasalik volt itt, és ettől bizony neki ez a vidék otthonosabb. Hát, nem vidított fel, de szerencsémre Győrtől vonattal továbbutazott.
Hiába, ez a 21. század: mindenki csak utazna, ha kell, ha nem. Hogy Erdogan mire utazik az atatürki reformoknak félig hátat fordító és az iszlamizmus felé kacsingató politikájával, azt nehéz megfejteni. Merkel hagyományosan szófogadó népe élén valószínűleg túlélni szeretne egy maga okozta nehéz politikai helyzetet. Már nem hisz, nem akar hinni a mai magyarokban még élő emlékezetnek, a Budát cselesen elfoglaló janicsár „turistainváziótól” öröklött tapasztalatainknak. Kár. Talán jól tenné, ha Török Bálinttól és héttoronybeli rabtársaitól érdeklődne afelől, milyen ízű az igazi feketeleves.
