Világháborúk árnyékában

Európában kinek lenne érdeke egy harcokba torkolló összetűzés Moszkvával?

A Wehrmacht volt hadműveleti főnöke, Alfred Jodl kivégzése (1946) előtt elejtett egy érdekes mondatot: „Mint ámen a templomban, úgy fog elkövetkezni a harmadik világháború!” Jodl vezérezredes talán arra gondolt, hogy a szovjet hatalom bebetonozása Közép-Európában idővel zavaró lesz az Egyesült Államok számára, és az fog újabb világháborút kiváltani. Jodlnak azonban mégsem lett igaza, a hidegháborús konfliktusok egyszer sem fokozódtak a tűzfegyverek bevetéséig, az amerikaiak valójában nem törekedtek kiélezni a viszonyt Moszkvával. Volt ugyan néhány veszélyesnek látszó időszak, mint 1947-ben a görögországi kommunista befolyás feltartóztatása, a kubai válság stb., de a kommunistaellenes, háborúpárti amerikai köröket mindig sikerült elhallgattatni. A két nagyhatalom a II. világháború alatti konferenciák (Jalta, Potsdam) főbb megállapodásait mindig betartotta. Washington az atombomba birtokában sem akadályozta a szovjeteket abban, hogy a közép-európai államokból szocialista szatellitállamokat csináljon. Nem próbáltak beavatkozni akkor sem, amikor ezekben az országokban megindultak a koncepciós perek, a tömeges jogfosztások, a kölcsönös kémjátszmákon túl „mindössze” annyit tettek, hogy a sajtó útján démonizálták a másik felet, hogy rombolják egymás külföldi presztízsét.

Az első valóban komoly konfliktus Jugoszlávia kapcsán keletkezett 1948-ban, mivel Tito marsall nem volt hajlandó betagozódni a vasfüggönyön inneni szatellitállamok sorába, és nyitva akarta hagyni a kapukat a nyugati hatalmak felé. A jugoszlávok magatartása alaposan felingerelte Sztálint, és a helyzet komolyságát mutatja, hogy ennek kapcsán indult meg a magyar hadsereg felduzzasztása és fölszerelése modern fegyverzettel. 1950-re a Vörös Hadsereg által uralt országokban már mindenütt a helyi kommunista pártok vették át a hatalmat, annak minden negatív gazdasági és társadalmi következményével együtt.

Itthon napirenden voltak a letartóztatások, a hűtlenségi és kémperek, a kínzások és kivégzések, és mindent a kommunista elvek határoztak meg. Az éhező és kiszolgáltatott társadalom egyetlen reménye az lett, hogy a Nyugat nem fogja cserben hagyni a rabszolgaságba döntött nemzeteket. Hiszen a II. világháborúban is azért vett részt az Egyesült Államok, hogy a szabadságukat elveszített államokat felszabadítsa. De ebből következtetést levonni a világpolitika működésének félreismerését és egy közösségi naivitást is jelentett. A világ felosztását jelentő status quo a birodalmat építő Washingtonnak megfelelt.

A következő nagy konfliktust a ko­reai háború (1950–1953) jelentette, ahol az amerikai hadsereg ténylegesen összeütközött a kommunista koreai és kínai hadsereggel, és rendkívül véres csatákat vívtak. Itthon a koreai háború újra felkeltette annak reményét, hogy az ázsiai konfliktus át fog terjedni Európára, ami rendszerváltozást fog eredményezni, de ez sem így lett. Még Habsburg Ottó is úgy fogalmazott egy 1950 júliusában írt levelében: „Az utolsó napokban két elég komoly hivatalos forrás arra hívta fel figyelmemet, hogy nincs kizárva, hogy már ez év végén háború legyen Oroszországgal.” Ha megfigyeljük az I. és II. világháború valódi okait, akkor azt látjuk, egy ilyen méretű konfliktus kirobbanásához az kellett, hogy a közép-európai térség megszűnjön paralizált állapotában lenni, és váratlan egységesülése gazdasági felemelkedéssel járjon együtt. A Berlin–Bécs–Zágráb–Budapest–Prága által megjelenített geopolitikai térség hosszú, közel négy évszázados mély álomból egyszer csak, a XIX. század folyamán, fölébredt. Az addig saját játszmáikat játszó nagyhatalmak, Nagy-Britannia és Franciaország arra eszméltek rá, hogy új szereplők jelentek meg a játéktéren. Berlin és az Osztrák–Magyar Monarchia jól szervezett, egyre erősödő gazdasággal és komoly haderővel rendelkeztek, amelynek ismeretében Európa bizonyos mérvű alakításába is beleszólást kértek. A XX. század második évtizedére úgy alakult, hogy a központi birodalmak az Európa peremén elhelyezkedő kisebb-nagyobb hatalmak útjába kerültek. Vagyis egy több irányból származó ellenséges szándék együttes megnyilvánulásáról beszélhetünk az első világháború kapcsán, ahol az egymással szövetséges államok mindegyike saját érdekeit követte, ami viszont közös táborba vitte őket. Úgy látszik, a világháborúk a központi fekvésű, geopolitikai érdekek kereszttüzébe került államok miatt tudnak kirobbanni, ahol túl sok és túl nagy az ellenérdekeltség. 1945 után viszont nem volt olyan mérvű geopolitikai ellenérdekeltség a két meghatározó nagyhatalom vagy azok érdekelt államai között, ami ekkora rizikót megért volna.

Ma a világban a „gyújtogató” szerepét egyértelműen az Egyesült Államok tölti-töltötte be, amikor sportszerűtlenül, főleg egy adott állam ellenzékeit pénzelve konfliktusokat robbantott ki, mint Ukrajnában, Észak-Afrikában, Szíriában. Ezek a konfliktusok amerikai, illetve globális érdekeket szolgálnak, viszont az elvileg (NATO) szövetséges államok érdekeit nem, gondolunk itt a Líbia szétesése nyomán Európa felé tóduló bevándorlókra. A mai ukrán válság kapcsán is felmerül az esetleges világháború réme, ez azonban igen valószínűtlen, hiszen Európában ugyan kinek lenne érdeke egy Moszkvával való háborúskodás? Oroszország nem Irak vagy Afganisztán, ahová kis katonai kontingenseket lehet vezetni. Ha a földgázt idővel sikerülne is kiváltani az amerikai palagázzal, milyen reális célt tudna kitűzni az Európai Unió egy oroszokkal való háborúban? A Krím félsziget visszafoglalása a legkevésbé sem lehet indok vagy cél. Az EU és Oroszország gazdasági-energetikai összefonódása még most is olyan szoros, szinte elválaszthatatlan, hogy egyetlen külső hatalom sem tudja azt kiváltani. Ma mindkét fél, az EU és Moszkva is abban érdekelt, hogy mielőbb rendezzék az ellentéteket, és végre helyreálljanak a szükséges kapcsolatok. Ami most van, az legfeljebb hidegháború, amit szélesebb érdeklődés – súlyos érdekellentétek – hiányában nehéz lenne felforrósítani, még ha erre lenne is néhány érdeklődő.

A kommunizmus fennállása idején, az 1956-os magyar felkelés amerikai beleegyezéssel történő leverése után a józanabbak számára egyértelművé vált, hogy fegyveres konfliktus az USA és a Szovjetunió között nem fog kitörni, ami a kölcsönös atomarzenál tükrében nem is meglepő. Az is valószínűtlen, hogy a XXI. században a két atomnagyhatalom odáig fokozná szembenállását, hogy a fél világot atomfelhőbe és radioaktív hamuba burkolják – főleg, ha az amerikai kül- és belpolitikai szemléletben valódi fordulat történik. Amire lehet reményünk.